Czinege László bejegyzései (278)

Sorrend
ALAPÍTÓ

A Veréb - az madár

10893922882?profile=RESIZE_400xVeréb Gábor nem szerette a kollégiumi nevelőt, Kovács Miklóst. Fejére húzta a takarót, amikor az reggelente  vastagkeretes szemüvegében, kényszeredett, fenyegető mosolyával, az elmaradhatatlan Symphonia-jával szájában, és kezében a hamutartóvá formált papírlappal belépett a szobába. Felkapcsolta a villanyt és mézesmázos hangon megkérdezte:
– Na, hogy aludtak az én kis bogárkáim? Van itt egy kis oroszlánszag, Gábor nyiss ablakot!
Veréb Gabi aludt volna még tovább, de rászólt a nevelőtanár, most már erőteljesebben:
– Nem hallottad? – nyisd ki az ablakot, különben lesz húsz fekvőtámasz!
Veréb kábán kinyitotta az ablakot, s leült az éjjeliszekrényre, itt folytatta az álmot, amit a nevelő érkezése megzavart.

Arra lett figyelmes, hogy a becenevét hallja, s a többiek mind az asztal körül állnak.
– Gyere már te is Csuri, bukszavizit van!
– Hozzad csak bogárkám a pénztárcádat! – szólt Kovács, aki nem is olyan rég még katonatiszt volt, ám valamiért leszerelték.
– Most pedig mindenki rakja ki az asztalra az összes pénzét! – erőlködött sipítósra váló hangon a nevelő.

A kollégiumi diákbizottsági elnökkel kizárólag a tízforintos bankjegyeket vizsgálták meg mindenkinél, ám nem találtak semmi rendellenest, vissza lehetett tenni mindent.
A kis köpcös diákbizes benézett a szekrény alá és konstatálta, hogy jól látta Kovács, a csali pénz bizony nincsen ott.
Gábor ekkor ébredt fel igazából és lassan megértette, beraktak egy tízest a szekrény alá, amit előző este (mivel ő takarított) megtalált, és a pizsamazsebébe tett. Nem szólt senkinek. Kivitte a szemetet, az eldobált almacsutkákat és miután fogmosás közben elgondolkodott, eszében sem volt már a pénz, teljes nyugalommal feküdt le.
– Most meg itt a bukta – futott át rajta a rémület.

Kovács Miklóstól amúgy is félt rendesen, hát még most, ahogy idegesen, teljes tüdőből szívta a Symphonia-ját, miközben behorpadt az egész arca, és vadul verte a hamut a kezében tartott papírtölcsérbe.
– Na, utoljára kérdezem, ki talált a szekrény alatt tíz forintot?
Nem jelentkezett senki.
Veréb csak szédelgett, alig volt egy épkézláb gondolata, homlokán verejtékcseppek fénylettek.

Elindultak az iskolába, ami nagyjából egy kilométerre volt a kolesztól. Gábor az utolsó pillanatban még – mintha csak zsebkendőjét vette volna ki pizsamájából – a tízest átdugta nadrágzsebébe. A hosszú úton akár el is dobhatta volna, de ő valamiért nem tette, pedig szíve hevesen lüktetett és egyfolytában izzadt.
Útközben egymást froclizták a gyerekek:
– Most már előadhatod a tízest borzalmas fejű Kos!
– Tudom, hogy nálad van tökkelütött Tücsök.
– Csuri, biztos te nyúltad le, majd szívhatunk miattad.

Az iskolában Kovács nevelő sorba állította az egész csapatot, és bejelentette, hogy kezdődik a kihallgatás. Mindenkinek el kell mondania részletesen, hogy mit csinált este 8 és reggel 6 óra között.
Csuri Koshoz fordult – arca falfehér volt, szeme rémült.
– Itt van a zsebemben a tízes – suttogta.
– Tudtam én te kis szarka, hát ki másnál lenne – felelte a fő lopós, aki- és néhány társa miatt kitervelte a csapdát a nevelőtanár illetve a diákbizottsági elnök.
Verében átfutott a gondolat, hogy Kos a kollégiumi "tolvajmaffia" vezére, aki miatt elindult ez az egész dolog. Persze már tényleg tűrhetetlen volt, hogyha valaki kirakott a biztonsági záras fiókjából egy százast a napi befizetésekre, akkor azt, mire bezárta a fiókot, szinte a kezéből kilopták, alig ért asztalt. Nem beszélve az otthonról hozott kaja, a tanszerek, a rajzeszközök, a műhelyszerszámok stb. tulajdonosváltásairól.

– Na, én is jóhoz fordultam – döbbent rá Csuri –, de ha már színt vallott folytatta: Te mit tennél Józsi?
– Én jelentkeznék az biztos – felelte póker arccal Kos.
– Kovács engem kinyír – tudod mennyire haragszik rám, mivel állandóan álmos vagyok, és semmi katonás tulajdonság nem szorult belém.
– Minden csoda három napig tart Csurikám, aztán elfelejtik – válaszolta a "maffiavezér".
– Elfelejtik... Mit felejtenek el? Hogy én voltam az este a takarító, és zsebemben maradt a talált tízes, aztán meg bevágtam magam az ágyba és elaludtam?
– Hát ja-ja... Nem kenik rád, hogy loptál, úgysem megy az neked.
– Szóljál az elnöknek, hogy nálam van, odaadom!

Az iskolatitkárral felvetették a jegyzőkönyvet. Csurinak semmit nem mondtak, ami további sorsát érintette volna.
Gábor napjai ezután teljes bizonytalanságban teltek. Semmi hivatalos értesülés, csupán sugdosások, hogy ezt-azt hallottak a gimisek, akik a főépületben tanultak, és helyiek lévén közvetlenebb viszonyban voltak az iskolatitkárral. Azt is híresztelték, hogy kidobják a suliból Csurit. Néhányan viszont csak kollégiumi kizárásáról beszéltek. A kedvezőtlen információk miatt Csuri állapota napról napra romlot. Ráadásul akadt olyan tanár, aki szintén hallgatott az esetről, de sűrűn kezdte feleltetni Gábort. Furcsamód hiába mondta volna félénken az anyagot, szinte belé fojtotta a szót, és közben színpadiasan a többiekhez beszélt:
– Na, figyeljünk csak oda kérem, mit is mond a felelő, bár eddig sokat nem tudtunk meg a kovalens kötésekről, mert úgy tűnik, nem készült, és nem fog bennünket elkápráztatni tudásával. Így van Veréb fiam?
– Tanárnő, én mondanám, de nem tetszik engedni – panaszolta Csuri.
– Még hogy én nem engedem? – hallja ezt az osztály kérem? Mi a véleményünk, aki hazudik, az lop is?

Verébnek egy hónap alatt minden tárgyból leromlottak a jegyei a testnevelés kivételével. A tornatanár ugyanúgy viselkedett vele, mint az ügy előtt.
Kovács éreztetve a hamarosan várható döntést – mintha magában beszélne – a kolesz különböző helyiségeiben gyakran előadta véleményét érces hangján, ami a mondatok végén átment éles, szinte mutáló intonációba:
– Eljön majd a tolvajok, rablók végórája, amikor is mindenért felelnek, és repülni fognak az iskolából, mint a verebek.

Csuri már három hónapja nem volt odahaza, nem engedte a nevelő. Katonamódszereket alkalmazva, eltávozás megvonást adott retorzióként a tizennegyedik évét éppen csak betöltött gyereknek. Hiába ment hetente hazautazási engedélyt kérni, Kovács nevelő gúnyosan utasította el, és kifigurázta, amikor sírva fakadt.
Minden este vele takarítatta ezután a szobát, összeszedette a takarodó előtt a szétdobált szemetet, és közben harsányan mondogatta:
– Vigyázz, nehogy kezedhez ragadjon egy tízes megint!
Amikor pedig már lefeküdtek, Kovács néha meglepetésszerűen villanyt gyújtott, felkeltette Csurit és ellenőrizte nincsen-e rajta gatya a pizsama alatt.

Veréb megtörten, sírva aludt el, és fáradtan kelt, még álmosabb volt, mint addig. Nem volt nagydarab fiú egyébként sem, ám hirtelen lefogyott tíz kilót. A többiek húzták is, hogy már csak vasággyal együtt van meg negyven kiló.
Az egyik reggelinél kitalálta Kos, hogy fel kell táplálni a szegény, csupasz Csurit. Ezután rendszeresen hozzá dobálták a kockasajtokat, a kiflivégeket, de retek vagy gyümölcs is gyakran landolt a reggelijében.

A városban csak az iskola, és a kollégium között közlekedhetett, sehova máshová nem engedte a nevelő, még hétvégén sem.
Anyja már több levélben izgatottan érdeklődött, miért nem sikerül hazautaznia, ugyanis minden héten azt írta: biztos, hogy most már elengedi Kovács. Nem így alakult azonban, de hivatalos, elmarasztaló döntés sehogysem született.
Gábor teljes bizonytalanságban tengődött már közel száz napja, amikor megjelent az iskola előtt egy oldalkocsis motorkerékpár, egy talpig bőrruhába öltözött emberrel, aki mintha a múlt század veterán autós öltözetét vette volna magára jelmezként.
A motoros, Csuri népi ülnök nagybátyja volt, aki eme elfoglaltságán kívül pártemberként is tevékenykedett. Megölelte Gábort, ő pedig azonnal elkezdte mesélni, hogy Kovács és néhány szaktanár milyen vesszőfutásra ítélte minden fegyelmi döntés nélkül.
– Nyugodj meg Gabikám! – lapolgatta meg keszeg hátát a nagybátyja, mindjárt beszélek az igazgatóval.

Estefelé Kovács Miklós nevelő bement a hálóba és megkérte Csurit, hogyha majd ráér, fáradjon át hozzá a nevelőibe.
Gábor meglepődött az emberi hang hallatán, de újabb csapdától tartva, remegve kopogott be néhány perc múlva.
Kovács az ágyon ült, mellette felesége. Hosszú monológba kezdett magáról, a leszereléséről, a sorsáról, az asszonyáról, illetve arról, hogy ez a szoba nekik megváltás, mivel nincsen lakásuk, tehát ha kirúgják...
Közben a sokadik mezítlábas Symphonia-ra gyújtott, és szokásos módon papírtölcsérbe hamuzott.
Gábort nem nagyon kötötte le a töméntelen mellébeszélés, mivel arra volt leginkább kíváncsi, mikor mehet már végre haza. Mégis meglepődött, amikor végül Kovács nyájasan azt kérdezte tőle, hogy nem akar-e hétvégén hazautazni?
– Persze, hogy akarok! – felelte a boldogságtól könnyes szemmel. Otthon... újra otthon, biztonságban anyával, nagymamával...

Gáborból az évek során lassacskán eltűnt a gyerekkori eset felhalmozódott feszültsége, a sok gátlás. Nagyjából huszonöt év múltán mégis felelevenedett a történet:
A fényképek közt tett rendet, és kezébe akadt egy írás, amiben a feleségét dicséretben és jutalomban részesítették az iskolájában, mivel talált egy tízest, és leadta az osztályfőnökének. Senki sem jelentkezett érte, ezért év végén a becsületes megtalálót illette a papírpénz, amely az írás másik oldalára volt ragasztva.

Negyven év elteltével derengett föl újra a gyerekkori megpróbáltatás, de akkor már a Moszkva téren árulta a Fedél Nélkül lapot.
Egy autós "békebeli" papírtízest nyomott a markába. Addig tapogatta, a rég nem látott zöld fecnit, mígnem váratlanul elkámpicsorodott..
– Mennyit szenvedtem egy ilyenért fiatalon, és milyen sokáig bántott a dolog? – remegtette meg az emlékezés. Megfordította a pénzt, aminek a hátoldalára ragasztva egy gépelt írás volt: Jutalmul, a becsületes megtalálónak.
Bizonytalanul felpillantott. A magas kocsi vezetőülésében volt felesége feszített, közönyös pillantást vetve rá.
Váltott a lámpa. A nő megnyikorogtatta a hatalmas terepjáró kerekeit, és sietősen elhúzott Pasarét irányába.

 


2008.08.22.

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Pútyák, ugorj neki!


Kalapács a kézbenAkkoriban új remények, változások, és a szabadság fejlődése kerültek a gondolkodás középpontjába. Ez idő tájt vált hazánk a legvidámabb barakká a szocialista országok táborában. Valamelyest emelkedtek a fizetések, ami lehetővé tette a fogyasztás minimális növekedését. Átalakulóban volt a politika, az életvitel, az öltözködés és a gyermeknevelés.

Attila szülei 1961-ben már megengedhették maguknak, hogy félévente egy-egy vasárnap ellátogassanak a 25 km-re lévő kis faluban élő rokonsághoz, és néhány órát eltölthessenek testvérek, sógorok, sógornők és unokaöccsök társaságában. Unokahúguk nem volt, mivel minden családban kizárólag fiúgyermekek születettek.
A legifjabb jövevény, a Zoltán névre keresztelt lurkó, ránézésre kifejezetten masszív gyereknek tűnt. Hét hónapos létére már könnyedén felállt a rácsos ágyban és hevesen nyúlkált a süteményestál után, amiből az ágy körül ülő felnőttek és idősebb gyerekek falatoztak.
Miközben a felnőttek a hónapok alatt alatt felgyűlt megbeszélnivalókkal traktálták egymást, Tamás, a legifjabb családtag gézengúz bátyja, a csöppséget instruálta. Az apróság akár egy jól idomított kiskutya, úgy produkálta magát. Kelt, feküdt, homorított, domborított, vagy a kezével emelgette a felsőtestét a testvéri vezényszavakra. Attila, Tamás és a többi unokatesó nagyokat kacagva, remekül szórakoztak Zolika mutatványain.
Zolika, amikor már szinte minden attrakcióját bemutatta, a süteményestál után kapott és berántotta a kiságyába a maradékot. Mielőtt azonban majszolni kezdhette volna, Attila anyukája kivette előle a tálat és az asztalra tette. Bori mama visszaült székére, a kiságy közelébe, és féloldalt fordulva folytatta Anna húgával a beszélgetést.
Tamás ránézett az öccsére és látta, hogy a kis vasgyúró be van sózva a csalódottságtól és a tenni akarástól. Ekkor felhangzott a délután azóta is emlegetett vezényszava:
– Pútyák, ugorj neki!
A kis Zolika – azaz Pútyák – felállt a kiságyban és az oldalvást ülő Bori mamát úgy arcon vágta, hogy annak az ijedtségtől és a fájdalomtól rögtön kicsordult a könnye. Nem akarta elhinni, hogy egy hét hónapos baba ekkorát üthet. Sértődötten ült arrébb a kiságytól és még mindig szipogva hagyta, hogy a húga vizes borogatást tegyen  vöröslő arcára, amin jól felismerhető volt a kis vasgyúró kézjegye.

Eltelt huszonöt év, ám Pútyák és Bori mama ennyi idő alatt sem kedvelték meg egymást, sőt még Annának, az anyjának sem volt különösebb indoka, hogy fiát szeretetre méltónak találhassa. Zoli és a bátyja ugyanis az évek során kimondottan a család haramiájává váltak. Ami nem volt lelakatolva, azt mind elvitték otthonról. Eladták és elitták az árát. Szüleik egy idő után már nem tudták elviselni a folytonos kártételt –, feljelentették őket a rendőrségen. A két rossz életű, részeges fiatal letöltendő börtönbüntetést kapott.
Ahogy telt az idő azonban, a szülők jobban megbánták tettüket, mint a börtönben ülő, elfásult gyerekeik, így a kiszabott büntetés letöltése után visszafogadták őket a házhoz. Kezdődött elölről minden, a két szeszkazán lódított, fosztogatott és ivott tovább.
Az idősödő szülők kínszenvedésének a begyűrűző munkanélküliség vetett véget. Amikor a rendszerváltás után a faluban már nem akadt munka, teljesen elapadtak a pénzforrások, a rovott múltú testvérek nem tudtak a szülőktől és környékbeliektől mit ellopni.
A két haramia kényszeredetten összepakolt és elindult világot látni. Az idősebbik testvér keresett szakmát tanult, és pék lett egy felkapott bevásárlóközpontban. Zolit pedig, aki az állatokhoz kiválóan értett, egy jómódú gazdálkodó farmján megbecsült állatgondozóként alkalmazták. Gondolhatnánk, hogy ezzel a történetnek vége, egyértelmű a happy end. De, közel sem úgy alakult, mivel néhány év alatt összedőlt a cefreszagú kártyavár.

Mindketten megnősültek, ám száműzték őket az asszonyok, mivel nem bírták elviselni az újra és újra fellángoló alkoholista életmódjukat. Gyerekeik nevelésében sem lehetett rájuk számítani, napokra, hetekre felszívódtak, és egy-egy tivornyázás után lezüllött, elviseletlenül leharcolt állapotban, pénzüket elverve próbáltak visszadiffundálni a családi közegbe. Hazudtak, ígérgettek, csaltak, loptak, ahogy korábban tették.
Tamás hazudozása odáig fajult, hogy új házasságot kötött, miközben az első házasságából született gyermekei felnevelésében sem vett részt. Gyerektartási kötelezettségét nem teljesítette, inkább bujkált az országban. Ennek ellenére (az ő múltjával) valahogy elvégzett egy biztonsági őr tanfolyamot és kutyás őrnek alkalmazták. Új feleségétől szintén született két gyermeke, de rövidesen onnan is ki lett ebrudalva.
Zoli sem tudott gyökeret verni az állattenyésztő vállalkozónál, pedig amíg mérsékelte az ivást, gazdája igazán megbecsülte, nívós lakást is biztosított neki. Egy napon azonban újra beindult és minden megtakarítását egy hét alatt elmulatta. Egy idősebb csövessel állt össze és annak lepusztult kunyhójába vackolta be magát. Gyerekével ő sem foglalkozott, lányát volt felesége egyedül nevelte fel.

Anna hírt kapott Zoli fiáról, és miután a férje meghalt, visszacsalogatta az öreg csövessel közösen használt vackáról. Ismét úgy tűnt, hogy rendeződnek a dolgok, Pútyáknak stabil munkahelye lett egy újonnan indult vállalkozás kacsatelepén, de a karma megint közbelépett.
Nem világos, hogy hogyan és miért, de a hatalmas erejű Zoli, egy őt meglátogató férfit csupasz kézzel agyoncsapott a kacsatelepen. A nyomozás nem találta teljesen bizonyítottnak az emberölést (az anyja is megtett minden tőle telhetőt), így csak hat évet kapott, amit harmadoltak jó magaviselete miatt. Anna úgy várta haza fiát, mint egy messiást, hiszen férje halála után a bivalyerős Zolit tartotta az „embernek”.

Attila nem szívesen szólt bele a rokonok életvitelébe, így amikor meglátogatta nagynénjét, akkor is csak szőrmentén taglalták a kialakult helyzetet. Nem igazán tetszett neki, hogy Anna őt kérte meg, hogy látogassák meg Zolit a börtönben. Anna azonban addig-addig erősgette, hogy a fia ártatlan, nem ő csapta agyon az áldozatot (mivel egy harmadik személy DNS-ét is kimutatták a helyszínen talált cigarettacsikkeken), hogy végül meglágyult Attila szíve és elvállalta az utat.
Zoli úgy tűnt, hogy megváltozott a bezártságban letöltött évek alatt. Elmesélte, miként tervezi újra az életét. Fogadkozott, hogy soha többet nem iszik, és ezt Attila el is hitte neki. Akkor már csak három hónap volt hátra a büntetésből.
Amint kiengedték Zolit a börtönből, hazaköltözött az anyjához. Egy helyi Kft.-nél kapott állást. Az erős fizikai munkát jól bíró emberre szükség van, bármilyen az előélete. Ahogy Zoli büszkén kiemelte:
– Én annyi nádat vágok, mint amennyit hét nyeszlett melós. – nem véletlenül kedvel az igazgató.
Attila minden látogatásakor vitt magával alkoholmentes sört és azzal kínálta Zolit, hogy hadd szokja. Úgy vette azonban észre, hogy unokatestvérének nem igazán ízlik a szeszmentes ital. A cigaretta elleni kampánybeszéde sem lelt nyitott fülekre. Zoli, a maga szárította dohánylevélből aprította és töltötte a koporsószegeknek becézett bűzrudakat. Amilyen átéléssel és szakszerűséggel gyártotta a paklikat, és amilyen áhítattal gyújtott rá a kapadohányra, Attila megsejtette, olyan erős a függőség nála, hogy csak idő kérdése, mikor tér vissza a cefre biztosította élményhez is.
Zoli nyár elején szabadult. Szeptemberi látogatásakor viszont Anna már elkeseredetten súgta Attilának, hogy megint iszik a fia. Pútyák eltűnt négy napra és elitta az összes, megtakarított pénzüket, 460.000 forintot.
Attila teljesen összezuhant, elvesztette minden hitét és megelőlegezett bizalmát.
– Érdemes volt ennyit foglalkoztam Pútyákkal? – Ezért mentem be hozzá a börtönbe? – Ezért próbáltam a lelkére beszélni és agitáltam a józan, káros szenvedélyektől mentes életre?

Megkeményítette szívét és többet nem ment hozzájuk, nem próbálta megheftelni Pútyák életét.

Egy év sem telt el azonban, a nagynénje kereste meg telefonon, a közeli kórházból hívta.
– Teljesen megveszett Zoli, már folyamatosan ivott, rendszeresen elherdálta a pénzünket. – panaszolta. – Sokadjára vontam felelősségre, de legutóbb, annyira begerjedt, hogy kalapáccsal esett nekem. Nyolc ütéssel verte be a fejem tetejét. Élet és halál között lebegtem két hétig.
Attila csak hallgatta nagynénje szavait. Átérezte, hogy az idős asszony mennyire szenvedhetett, elképzelte súlyos sérüléseit.
– Semmit sem tudok tenni, semmin sem tudok már javítani. – válaszolta meg magának. – Talán ha kisgyerekként nem lett volna betanítva, hogy „Pútyák, ugorj neki!”, akkor minden másként alakul? – Mindenesetre ez már nem az én világom. Csatározzanak egymással a beltagok, a testvérek, a szülő és az igazságszolgáltatás! 

Zolit ismét börtönbe zárták, tíz évet kapott. Anna tizenegy hónapra rá meghalt, legyengült szervezete kimerült a felépülésért folytatott küzdelemben. Pútyák már nem mehetett ki a börtönből anyja temetésére. Néhány héten belül elvitte a tüdőrák.

A szülői házat Tamás örökölte, akinek alkoholtól aszott képe úgy nézett ki, mintha a jivaró indiánok zsugorították volna össze. Szókincse erősen lecsökkent, bambán vigyorogva nyakra-főre  azt ismételgette:
– Pútyák, ugorj neki!

 

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Piroska és a Barkas

Modern mese. (Vagy mégsem? Döntsön a nyájas olvasó!)



Piroska a Barkas mellett?profile=RESIZE_400xPiroska doktornőt lehetetlen volt nem becézni, hiszen őt minden páciense keresztnevén szólította. Így tette ezt a mozgásában erősen korlátozott, ötvenöt éves új betege, Barkas Józsi is, akit élettársa kellőképpen felkészített a sürgős vizitre. Első találkozásukkor az ócska autójáról elnevezett fuvarozó mégis majdnem összekapott a dokinővel, mivel az megpróbálta az uralkodó trend szerint pár perc alatt elhessegetni. Barkas viszont – rutinosan – azonnal érzékenyebbre állította receptorait. Ekkor Piroska visszainvitálta a besértődött beteget az ajtóból és átváltott a róla elhíresült, ráérős meghallgatásra, aminek során akár féltucatnyi telefont is elintézett.

Józsi akkoriban éppen a rákospalotai tüzépről fuvarozott, és az egyik napon megrökönyödve vette észre, hogy bal kezével, már a kocsiajtót sem tudja kinyitni. Érezte ugyan hetek óta, hogy a vállában és a karjában nincs meg a régi erő, sőt a hátában is folyamatos izomgörcs és szúró fájdalom jelentkezik, de megpróbálta ignorálni. Beletemetkezett a munkába és a szabadidejében folytatott történetírásba.
Barkas Józsit az új párja biztatta, hogy keresse fel végre Piroskát, mivel ő már évek óta hozzá járt hasonló bajaival, sőt néha még házhoz is hívta. Barkas így látogatta meg a doktornőt és kérte, hogy vegye fel páciensei közzé. Ezután kíváncsian várta a fejleményeket. Piroska pedig, mint minden orvoslátogató által precízen behálózott szakember, ajánlgatni kezdte a felkapott csodatévő gyógyszereket, amelyeket Barkason már többször kipróbáltak elkötelezett elődei. A próbák végül már odáig fajultak, hogy még a gumislagot is (ahogy ő nevezte) le kellett dugni és megtükrözni a gyomrát, mivel a gyomorfalat fájdalmasan kikezdték az agresszív kemikáliák. Józsi a vizsgálat után hatványozottan rosszabbul érezte magát, evés után kiegyenesedni sem tudott, csak kérdőjel alakban, eltorzult képpel vánszorgott a mosdó irányába. Hiába, no a gyomorfal nem szereti, ha kitépnek belőle egy jókora darabot, még ha az csupán preventív célzatú szövetvizsgálatra kell is. A szövetmintavétel Józsi esetében ugyanis olyannyira erőteljesre sikeredett, hogy kezébe kapta a „slagot”, és akár egy anakondával, úgy birkózott vele, sőt még a keze után kapkodó asszisztenst is a sarokba taszította rémületében, akár egy kiképzett kommandós.

Barkas – ahogy Piroska két telefonhívása közben jutott rá ideje – megemlítette eme előzményeket háziorvosának, aki jelentőségteljesen bólogatott és váratlanul mérni kezdte a vérnyomását. Sajnálatára nem folytathatta a történetet, mivel a diagnoszta szigorúan rászólt, hogy ilyenkor csendben kell maradnia.
– Folyton szétszakítják az embert, sehol nem lehet egy gondolatot befejezni. – süppedt a hígfolyós csendbe, Józsi. – Legalább egyszer tudnám elmondani végre valakinek a folyamatot, úgy, ahogy az én rendszeremben tárolva van, és nem úgy, ahogy a kapkodó diagnoszták elvárják, akik silány módszereiknek megfelelően, eddig még egytől egyig téves következtetésekre jutottak.

Amíg pötyörésztek a semmittevés másodpercei, Barkas végre fesztelenül nézelődhetett a rendelőben. Nem volt már rajta a segítő információközlés idegesítő kényszere. Óvatosan forgatva a szemeit, megállapította, hogy megállt az idő a rendelőben is az 1978-as állapotban, akár a lakótelepen úgy általában. Ezen úgy meglepődött, mint a mesebeli királyfi Csipkerózsika várkastélyában bolyongva, amikor a toronyba ért. Annyi különbséget azonban rögtön észrevett, hogy kövezet helyett itt exkluzív linóleum borítja a padlót és rokka helyett egy vérnyomásmérő képviseli a csúcstechnikát. Egy keskeny ágy itt is van, ám nem alussza rajta senki százéves álmát.
Ahogy lezajlott a közbeiktatott, néma szertartás, Piroska annyit szólt:
– Ez elég alacsony Józsi.
– Alacsony szokott lenni. – felelte bizonytalanul Barkas. Nem tudta, hogy ez jelenthet-e valamiféle hátrányt, de a korábbi diagnoszták is általában ennyivel befejezettnek tekintették a téma taglalását.

– Szóval nem szeretne gyulladáscsökkentőket szedni? – kérdezte Piroska. – Pedig van most egy új… Ez teljesen más alapon működik.
– Mindent ismerek már – felelte Barkas. Amit meg még nem, azt megkeresem a neten, de általában egyik sem tetszik. – Igazából azonban nem is gondolom, hogy nekem artrózisom van, hanem talán valamiféle autoimmun válasz, vagy vérellátási zavar lehet a problémáim hátterében.
Nüansznyit még elkalandozott betegségének kusza szálai között és meglepve vette tudomásul, hogy Piroska már egy ideje megint telefonál, mivel a fejéhez volt a mobilja szorítva és mozgott a szája.
– Kihangosítás nélkül, a fejet akkora sugárzás éri, mintha a telefontorony antennájától egy méterrel diskurálna. – fanyalodott el Józsi. – Micsoda orvos lehet ez is…
Piroska, amikor végre visszatért a másik dimenzióból teljesen máshol folytatta, szöges ellentétben azzal, ahol előtte abbahagyták.

– Akkor pihenjen Józsi, kiírom betegállományba. – Kéthetente kedden jöjjön felülvizsgálatra!
Megpróbálunk majd helyet szerezni a reumatológián.

Józsi havi ötvenkétezer forint táppénzt kapott, amiből akkoriban már csak a kettőjük ebédjére tellett a kajafutár szolgálatnál. Párja kisvállalkozása ráadásul ismét veszteséget termelt, így csak folyamatosan halmozódott az adósságuk.  
Barkast a látszólagos pihenés sem töltötte fel energiával, hanem minden nap múltán szerencsétlenebbül kezdte érezni magát. A felülvizsgálatra érkezésekor már annyira maga alatt volt, hogy mentálisan is akadozott. A hosszú, legtöbbször három-négyórás várakozás alatt roppant fáradtságot érzett és hiába feszítette akaratát, időről időre elaludt.
Amikor a bökdösésre felriadt, és betámolygott a vizsgálóba, Piroska bemutatta a főorvosnőnek, akiben Józsi a harmadik szomszédjára ismert. A kedves Éva főorvosnő rendben találta a táppénzes állományát és vigasztalta, hogy közösen biztosan találnak célravezető megoldást, ami elhozhatja a várva várt javulást.

Barkas, hogy frusztráltságát elűzze, belevetette magát az írásba. Természetéhez hűen azonban ezt sem tudta kiegyensúlyozottan, mértékletesen folytatni. Valahogy úgy volt ezzel is, mint a salátaevéssel, vagy elfelejtette, vagy egyszerre megette az egészet, amikor még a második fogáshoz szinte hozzá sem nyúlt. Hiába próbálta irányítani Zsuzsi, a párja csak nem hallgatott rá, és akár húsz órákat is képes volt a monitor előtt gubbasztani. Néha sikerrel, néha viszont úgy, hogy azt sem tudta mivel telt el az egész éjszaka.
Egyik ilyen hosszadalmas ücsörgés után – a hirtelen jött késztetés hatására – el akart indulni a négy méterre lévő fürdőszobába, de nem járt sikerrel. Azazhogy már a felállás sem úgy sikerült, mint várta. A lába, amint megpróbált ránehezedni, érzéketlen volt és gyenge. Akár egy darab, billegő tuskó. Nem érezte a talpát, ahogy a svédfalba kapaszkodva rugdosni kezdte a padlót.
– Mi a bánat ez a béna kórság? – nézett ki a fejéből Józsi. Eddig a vállam és a kezem állt be, most meg már a lábam is kakukk?
Gyorsan hívta Zsuzsit, és a segítségével elaraszolgatott a fürdőig. A megkönnyebbülés után addig gyúrta, gyömöszölte a lábát, amíg rá nem tudott állni. Úgy érezte, hogy ennek viszont már fele sem tréfa, úgyhogy azonnal át kell sántikálnia Piroskához, aki szerencsére délelőttös volt a rendelőben.
A vizsgálat nem úgy kezdődött, amint azt Józsi elképzelte, hogy majd valamiféle konkrét módszerrel megpróbálják kizárni a trombózis lehetőségét, hanem csak mismásolás ment és a szokásos legyintgetés. Józsi, mint első alkalommal, szintén érzékenyebbre állította a receptorait, és keményebben odaszólt az orvosnőnek:
– Úgy tudom, az artériás trombózis következménye lehet például a szívroham, az agyvérzés, perifériás vagy mezentrikus érbetegség, és a vérerekben kialakult vérrögök első jeleit gyakran a végtagokban észlelhetjük.
Piroska csak pislogott (mint a miskolci kocsonyában a béka), aztán hirtelen pálfordulással, egy ócska szabócentit kapva elő, megmérte Józsi combjait. A bal combja vastagabbnak bizonyult három centivel, pedig jobb lábas. A háziorvos és asszisztense az ún. „fektetőbe” kísérték Barkast és lelkére kötötték, hogy ne is mozogjon, amíg meg nem érkezik a mentő.
Józsiért azonban csak nem akart mentő jönni. Piroska viszont nem engedte el gyalog, hanem a rendelés végén hazavitte kis autójával, és felhívta újra a mentősöket.
Barkas nem hallotta, hogy mit beszélnek, mert Piroska kiment a ház elé és úgy kommunikált a mentőszolgálat diszpécserével. Visszatérve azonban megnyugtatta, hogy csak feküdjön a nappaliban nyugodtan, mivel egy órán belül már tényleg itt lesznek érte.

Amikor a mentő megérkezett, eszébe sem jutott a személyzetnek, hogy valamiféle jelét mutassák, hogy trombózisgyanús embert szállítanak, csupán annyit közöltek:
– OK, mehetünk, menjen csak előre!
A kórházban a mentősök az 1-es belen próbálták leadni Barkast, de a papírokat vizsgálva a szakszemélyzet ezt nem helyeselte és elküldte őket a 2-es belre. A mentősök szerint a háziorvos ragaszkodott az elhelyezéshez, ezért nem sikerült fogadni az állapotának megfelelő osztályon. A 2-es bel ugyanis első benyomásra olyannak tűnt, mint egy igazi frontkórház. Második benyomásra pedig, mint egy 50-es évekbeli frontkórház.
A hatalmas teremben mindenféle rendszer nélkül voltak ágyak és asztalok, jelentős összevisszaságot produkálva. Szekrény csak a fal közelében fekvőknek jutott. Józsinak így a táskáját, a felsőruházatát egy konyhaasztalszerű alkalmatosság tetejére kellett pakolni.
Miután ledőlt az ágyra, hamarosan jött egy fiatal doki, aki kikérdezte hogyléte felől, és egy adatlapon rögzítette. Elmondta, hogy mivel már hazament az ultrahangos szakszemélyzet, így meg kell várnia a másnap reggelt, hogy kivizsgálhassák. Lényegében tehát behozták ide aludni, a frontkörülmények között elhelyezett, levágott kezű-lábú emberek közzé, akik összevissza vizelik fekhelyeiket, amitől olyan mértékű az ammónia szag, mint egy közepes műtrágya gyárban.

Lassacskán besötétedett. Józsi tartotta magát az elméleti előírásokhoz, így mozdulatlanul feküdt és nézte a plafont, vagy a látóterébe eső kórteremrészt, ahol az érszűkületes – alkoholista és dohányos – kéz-láb csonkok meredeztek. Miután besötétedett, akkor is ugyanezt a sziluettet látta, amitől az idő múlása végtelenül lelassult. Aludni nem tudott a folyamatos nyögésektől, a bűztől és a durván kérkedő farhangoktól.
Végül mégis valahogy az álom határmezsgyéjére került, amikor a nyitott ajtón át, kopogó lépések zaja szűrődött be a folyosóról.
– Akár egy horrorfilmben - képzelte – most érkezik a darabolós gyilkos.
A kopogás azonban befordult a szemközti fürdőbe és kinyitott egy vízcsapot, amelyen a kiáramló hatalmas vízmennyiség, mintha egy zománcozott vályúba zuhogott volna bele.
A kopogás visszafordult, és ahogyan érkezett, úgy szívódott fel a folyosó félhomályában.
Barkas nyitott szemmel figyelte a sötétséget és hallgatta a víz zubogását. Nem tudta, mennyi idő telt el, mivel már évek óta nem hordott órát arra való tekintettel, hogy úgy is van telefonja, a telefont viszont leggyakrabban a kocsijában hagyta. Most is odahaza lapult mobilja a garázsban álló öreg Astrában.

– Istenem, egyszer csak reggel lesz! – sóhajtott fel Józsi halkan.
A víz mindentől függetlenül változatlan hangerővel zuhogott, ütemesen verte a kád vagy dézsa alját. Józsi úgy döntött, hogy feltápászkodik és megnézi, hogy mi történik a vizes helyiségben. Hátha egy vértől átáztatott lepedőt veretnek…
A fürdőnek berendezett helyiségben egy ülőkádszerű szerelvénybe patakzott a karvastagságú ivóvíz.
– Nagyjából, úgy 100 liter percenként. – mérte fel Barkas. – Ez aztán a pénzpazarlást! Mégis mindig panaszkodnak, hogy szegény az egészségügy. Mire lehet ez jó ugyan? Talán megvan a norma, hogy mennyi víznek kell elfolynia műszakonként?
Nem tudott felhozni semmiféle logikus magyarázatot, így néhány csavarintással elzárta az ömlő vízsugarat. Szinte kísérteties csend lett, csak a kórteremből hallatszott néhány kis horkantás. Visszasántikált és bebújt a paplan alá. Úgy tűnt, mintha el is szundikált volna, de egy idő után újra meghallotta a jellegzetes kopogó hangot a folyosón közeledni.

– Ki zárta el a vizemet? – kérdezte egy erőteljes női hang a fürdőben. Nem volt rá válasz.
A női hang újból teljes keresztmetszeten folyatta a csapot, és a szokásos kopogós tempóban elvonult.

Józsi tartott tőle, nehogy a Fűrész valamelyik epizódja elevenedjen meg, és ha még egyszer elzárja a vizet, rabul ejtse a csap a kezét. Úgyhogy csak feküdt mozdulatlanul, nézte a folyosóról beszűrődő néhány fénymorzsát és megpróbált nem gondolni semmire.
Valahogy csak kivilágosodott, hat óra lett. Megélénkült a folyosó, jöttek-mentek emberek, a rejtélyes vízzuhogás viszont megszűnt.
– Ezek szerint valamit mégis aludhattam hajnalban. – vetődött föl a gondolat Józsiban.
A kínkeserves éjszaka után érdekes módon nem volt álmos. Felült, kikecmergett az ágyból és kibicegett WC-re. Ahogy bement a fülkébe, hallotta, hogy a folyosó nyitott öblében tanyázó, esteli orvos diktálja az adminisztrátornak:
– Hat óra két perc, a beteg vizelete egybefüggő sugár, időtartama 17, 18, 19, 20...

Barkas megérkezett az ultrahangra, ahol megvizsgálták a combját. A szakszemélyzet azonnal ki is állította a zárójelentést, amely nem tett említést semmiféle kóros elváltozásról vagy egészségügyi veszélyeztetettségről.
Az utcai készülékről felhívta a párját, aki 20 perc alatt meg is érkezett és hazavitte a frontkórházat megjárt, letört ábrázatú, igencsak megviselt férfit.

Barkas az eset után még vegyesebb érzéssel jelent meg a felülvizsgálatokon és úgy vélte, felesleges minden, hiszen Piroska továbbra is kitartóan az artózis elméletével kerülgette. Egyik alkalommal azonban váratlanul elküldte egy pajzsmirigy-izotópvizsgálatra, ki tudja milyen apropóból. A vizsgálattól nem lettek okosabbak, nem hozott semmi értékelhető eredményt.
Már közeledett az első évfordulója, hogy Józsi nem dolgozott. Állapota jelentősen nem javult, és a mozgáskorlátozottság okára sem volt megbízható diagnózis. Piroska előállt azzal, hogy főorvosi bizottság elé kell küldenie, hogy a leszázalékolásáról döntsenek. Így aztán már nem is a meggyógyítás volt a kijelölt cél, hanem az – mint valami felvételinél –, hogy felkészítsék a beteget a fontos vizsgára. Így aztán inkább a szakvélemények, vizsgálati eredmények beszerzése, rendszerezése, letisztázása lett a cél, nem pedig a munkaképesség visszaállítása, a gyógyítás.
A FOEB-hoz benyújtandó  orvosi beutalót (leszázalékolás céljából) alá kellett volna írnia az ellenőrző főorvosnak is, de neki nem volt érkezése (a harmadik szomszédból). Persze Józsi hallotta, hogy Éva főorvosnő 300.000 alatt nem is igen ír alá. Neki pedig akkoriban csupán adósságai voltak.
FOEB-nál mindenesetre megpróbálta beadni az iratanyagát, de a portán belenéztek és közölték, hogy majd másnap délelőtt hozza be újra, amikor ott lesz a megbízott munkatárs. Annyit azonban előre közölt a bennfentes, hogy az ellenőrző főorvos aláírása nélkül az egész egy nagy bullshit, szinte felesleges időpocséklás.

Barkas a kijelölt napon mégis megérkezett a bizottság elé, mivel szerette befejezni, amit elkezdett, de vele együtt sokan mások is így lehettek ezzel, ezért a nemrég felújított épület folyosóján tucatszám várakoztak csendes, türelmes emberek. A szépen berendezett környezetben egy óra múltán már elég mélyen elmélázott ahhoz, hogy az egyik ajtón kiszóló vékony hangocskát nem is hallotta meg. Egyébként is azt várta, hogy az ajtók felett látható valamelyik hangszóróban fog a neve felhangzani, erre hegyezte ki a füleit.
Egyszer csak egy vézna, semmi kis öregemberre lett figyelmes, aki már ki tudja, hányadszor ismételgette a nevét a tőle balra lévő, harmadik ajtó nyílásában állva.
– Igen, én vagyok. – szólt oda meglepetten Józsi. – Ki a frász lehet ez a harmatos lepkefing? – morfondírozott.
Amikor azonban belépett a vizsgálóba, a Gandhira hasonlító, 75 év körüli öregember szigorúan suhintgatta a karmesterpálcát.
– Ezek itt a kandi kamerák, az pedig ott a fogas. – Vetkőzzön le gatyára!
Józsi meglepetten kezdett a vetkőzésbe.
– Szerencse, hogy nem a Hufu fáraó vizsgál, hogy még jobban érezzem a korkülönbséget. – morcoskodott magában.
Amikor kiállt a „bizottság” elé, az öreg Gandhi nyomban rápirított:
– Öregek vagyunk már, ugye, és a hallásunkkal is baj van!? Dolgozni sem tudunk…
Józsi nem szólt semmit, csak visszafordult a fogashoz és elkezdett öltözni. Amikor elkészült, visszakérte a dossziét, és az öreg Gandhi asztalán lévő ollóval három darabra vágta. Legjobbakat kívánt a két hüledező inspektornak, majd a kamerába is nyomott egy kétujjas tisztelgést és elballagott.

Barkas sosem ment többé Piroskához. Egy interneten megismert, gyengén látó masszőr vette gondozásába a hátát, a karját és a vállát. Két hónapra rá visszatért az ereje, az életkedve, és újra munkába állt.

Egy csütörtöki napon, amikor már éppen végzett a munkával, a FOEB épületétől kétsaroknyira meglátta Piroskát az út szélén a latyakban toporogva, amint egy sütőlapát telefont szorít a fejéhez. Mögötte megviselt Corsája állt felnyitott motorházfedéllel.
– No, ez sem változott semmit. – gondolta Józsi. Úgy nyomja a telót az agyába, mintha tudásinjekció lenne.
Automatikusan fékezett, szinte azonnal látta, hogy Piroska bajban van.
– Kézcsók, segíthetek? – köszönt rá az orvosnőre. – Látom nincs minden teljesen rendben.

– Hála istennek, hogy észrevett kedves Józsikám! – örvendezett Piroska. – Képzelje, próbálom a férjemet hívni, de nem veszi fel. Lehet elaludt megint a műtermében.
– Kipurcant az autó? – kérdezett rá Barkas.
– A motor jár, de nem lehet vele haladni, és büdös van benne nagyon.
– Leégett a kuplung sajnos. – szagolgatta a motorteret Józsi.
– Haza tudna húzni bennünket Józsikám? – kérdezte legszebb mosolyával Piroska.
– Bennünket…? – Vizsgálta a kis Opel utasterét Barkas. Alig ismerte fel a bepárásodott ablakon keresztül integető Éva főorvos asszonyt. – Persze, hogy segítek, azért vannak a jó barátok! – felelte némi iróniával a hangjában a férfi.

Józsi ráakasztotta a kötelet a Corsára és a Barkas vonóhorgára. Közben kioktatta Piroskát, hogy ne szaladjon rá, ha lassít, lehetőleg mindig tartsa feszesen a kötelet.
– Tudom, már húzott a férjem is, és rendben volt minden. – mutatta fel hüvelykujját a doktornő.
Lassan, finoman indultak el. Az Opelben járt a motor, mivel a hölgyek nagyon fáztak és a kormány-szervo működtetése miatt is szükség volt rá. A kuplungszag jótékonyan elnyomta a Barkas bűzét, így a ventillátort 3-as fokozaton járatták. Piroska az ablakra irányította a fűtést, mert kezdett homályosan látni. Igaz, hogy nem mentek gyorsan, de egyre nőtt benne a bizonytalanság, mintha szitált volna alattuk az út. Fejfájás tört rá, és a reggeli is vissza próbált köszönni. Ahogy oldalt mert tekinteni, azt látta, hogy Éva főorvosnő leszorított fejjel éppen a trepnigumira hány. Amire visszanézett, már nagy csattanással benne is voltak a Barkas vonóhorgában.
Ahogy szokták mondani: butára tört a Corsa orra. A két orvosnőből nem látszott semmi a kinyílt légzsákoktól.
A kiérkező mentők elvitték a szén-monoxid mérgezést szenvedett sérülteket, a rendőrök pedig leállították a még mindig járó motorú Opelt. Eközben vette észre egyikük a padlón szétterülő iratokat, dossziékat és a porciókra osztott papírpénzt. Tizenhárom aláírt FOEB-os orvosi beutalót és dokumentációt találtak, mellettük ugyancsak tizenhárom, 150.000 Ft-os pénzköteget.

Józsit másnap reggel a tüzépes cimborája megnyugtatta:
– Ezek is keményen rőfölték a lóvét… No, de csodálkozol? A mai világban már Piroska kapja be a farkast.  
– Jut eszembe Józsibogár, a Barkas szívatóját visszatoltad? – somolygott huncut képpel a főnök.

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Csipke Rózsika


10843603868?profile=originalAttila, a friss nyugger memóriáját sem kímélte különösebben a múló idő, mégis rögzült benne az a kép, amikor hatéves korában – 1963 november 22-én – nagybátyja rányitotta az ajtót a külső kamrában. Az első osztályos kisdiák – a korán beköszöntött fagyban – szálanként égetett el egy doboz gyufát. A villódzó lángok kihunytával felpöndörödő, kormos csonkokat a festetlen, durván megmunkált hajdani vízlóca göcse helyén tátongó mélyedésbe dobálta. Sorra gyújtogatta a gyufaszálakat és révülten figyelte a gyorsan eltűnő, kápráztató fényességet. Teljesen lefoglalták csapongó gondolatai, ezért ijedten rezzent össze, amikor Tivadar bácsikája váratlanul belépett.

Benn a házban gyertyák égtek, a gyerek innen meríthette a késztetést. Szülei a rokonokkal együtt kishúgát gyászolták, így kaparintotta meg könnyen a szeme elől mindig jól eldugott gyufát.
Nagybátyja nem szidta meg, csupán csendesen rászólt:
– Gyere be hozzánk kisfiam, ne tüzeskedj itt a hidegben!
A gyerek szótlanul követte a negyven év körüli, feketébe öltözött, búskomor embert a házba, és leült egy kemény hokedlire a konyhában. Nem akart a nagyszobában, a család többi tagja közé vegyülni. Nem szerette volna nézni a szoba közepén felravatalozott koporsót és hallani sem akarta, hogy a kishúgát mikor temetik.
A három hónapos apróság olyan volt a parányi koporsóban, mintha csak aludna. Még az arcán is ugyanaz a durcásság tükröződött, mint amit életében látott, amikor a kiságya mellé ülve beszélt hozzá.
– Lefogadom – képzelte el Attila –, a kezecskéje most is ökölbe van szorítva.
Az akaratos, makacs szorítást néhány napja még érezhette, hiszen sok időt töltött kishúga ágyánál. Fogta a pici kezét és szólongatta. Próbált vele szívélyes kontaktust felvenni, de mivel a kislánynak az utóbbi időben már állandóan fájt a hasa, nem tudott nyugodtan feküdni, így legtöbbször meghiúsult a részéről kezdeményezett, lassan már szertartásos barátkozás. Az apróságnak – az akkori orvoslás által fel nem ismert okból – krónikus lett a hasmenése, ami lerontotta az általános hangulatát. Ennélfogva a kislány folyton csak durcásan kapkodta a fejét, keményen szorította parányi öklét és rendszerint hangosan bömbölt. Bátyja vigasztaló közeledésére szertelenül és elutasítóan reagált, szinte rá sem nézett. Attila végül belátta, jobb, ha békén hagyja az apróságot és visszavonul.
– Itt hagylak, mert méregzsák vagy. – Az a neved, hogy rossz Rózka. – közölte komoly arcot vágva.
 
A kis testvér ma már egyszerű esetnek számító ok – tejallergia – miatt került be végül a körzeti kórházba, ahol az első napon egy lelketlen nővér peluscsere közben pucéran hagyta az asztalon és rányitotta az ablakot. Gondolta, amíg elintézi dolgát, hadd szellőzzön a szoba. Tehette ezt mindazonáltal, mivel Rózsika mamáját a jobb karjában lévő csomóval, két emelettel lentebb éppen műtötték. Amikor egy óra múltán az édesanya végre visszatérhetett a babához, megütközve tapasztalta, hogy a pici magára hagyva, rekedten sivalkodik és kapálódzik a nejlonnal leterített asztalon, a nővér pedig sehol. A novemberi hideg viszont – ki tudja már mióta – tódult be a kitárt ablakon.
A hasfájós kisbabát pár nap alatt elvitte a súlyos hipotermia. Emésztési problémája tulajdonképp szóba sem került, orvos ez ügyben ki sem vizsgálta a kórházban. Hétfőn felvették hasmenéssel, pénteken pedig szenvtelenül rávezették a kartonjára: meghalt kétoldali tüdőgyulladásban.

Akkoriban az emberek nem voltak olyan jól kikupálva, mint manapság, Attila szüleinek eszükbe sem jutott, hogy felemeljék szavukat a kórházi személyzet hanyagsága ellen. Említés sem esett olyasmiről, hogy esetleg pereljenek. Akkoriban a nagybetűs KÓRHÁZ volt az egyik, megtámadhatatlan szent tehén.
 
Egész más idők voltak azok, nagyon vigyázni kellett az embereknek a szájukra. Otthon is csendben kellett maradniuk, hogy lehessen érteni a kikapcsolhatatlan, vezetékes rádiót. Még a szentképeket is érdemes volt eldugni a falról, és minden délután gondosan ellenőrizni a petrót a lámpában, nehogy az esteli sötétben valami baj történjen.
Akkoriban nem volt minden utcában villany, így nem volt TV sem. Téli estéken Attiláék – a plafonról lelógó, láncos foglalatba szerelt porcelánlámpát kis lángra állítva – a zömök öntöttvas dobkályha izzását csodálták, és boldogan hallgatták a huzat keltette kályhacső-dorombolást. Amikor pedig már jól átmelegedett a szoba, a döngölt, felmázolt földre terített rongyszőnyegeken hemperegtek vígan kacarászva. Ez volt a lefekvés előtti családi öröm-boldogság tetőpontja

Attila nagy bánatát átérezve, nagymamája szorosan magához ölelte és fojtott hangon sutyorogta:
– A halott gyerekek hamarosan feltámadnak aranyom.
A gyerek gondolatai közé befészkelte magát ez a mondat, nem hagyta nyugodni, ezért ahogy egyedül találta anyukáját, kikérte a véleményét. A fiatalasszonynak rögtön kitörtek a könnyei, úgy szipogta:
– Rózsika egész biztosan feltámad kisfiam, hiszen ő egy bűn nélküli, ártatlan teremtés volt.
A hallottakat mérlegelve, hogy megóvja kishúga testi épségét, a temetésen nem volt hajlandó rögöket dobni testvére koporsójára, mint a többiek. Amikor viszont már a gyászhuszárok is elkezdték nagy lapátjaikkal szórni a földet, eltört nála a mécses. Rázta a zokogás, szerette volna azonnal leállítani a munkát. Nem tehette, hiszen kisgyerek volt még, csupán bömbölni volt joga. Dübörgött a koporsó, ömlött rá a föld. A felnőttek pedig hagyták, sőt olyanokat mondtak neki: az amerikai elnököt, Kennedyt is ma temetik, őrá is földet szórnak.

Attila leginkább alkonyat felé várta vissza a kishúgát. Minden apró neszre az ablakhoz rohant és biztosra vette, hogy egyszer csak behozhatja karjában a kislányt. Volt, amikor az utcára is kiszaladt, nehogy elmulassza a találkozást. Karácsony másnapján, egy hangos koppanás után, vergődő cinkét talált a ház előtt, ami nekirepülhetett a gangablaknak. Felvette a földről, megsimogatta és bevitte a kamrába. Letette az árpába, hadd egyen kedvére, de a cinke nem volt éhes. A kismadár másnap reggel dermedten feküdt az árpa között.
Attila ekkor tanulta meg, hogy a feltámadás sem jár mindig biztos sikerrel.
Kezébe fogta a kismadarat, és határozottan kijelentette:
– A te neved nem rossz Rózka, hanem Csipke Rózsika. Ne szorítsd annyira a markod, aludj csak nyugodtan, fel fog majd ébreszteni egy délceg királyfi!

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Forog a film



10843603881?profile=originalAz emeleti hálószobaablakon a vastag alumíniumredőny koppanásig le volt engedve, ezáltal biztosítottnak tűnt a csend és a sötétség, Leslie ennek ellenére a szomszédban őrültködő kutyák veszett csaholásának beszűrődő hangjaira ébredt. A kretén kutyabanda sehogy sem akarta abbahagyni az agyament reggeli ugatást.
Vasárnap volt, még visszaaludhatott volna, néhány pillanat múlva mégis elhatározta magát, felkelt és betámolygott a szomszédos fürdőbe. A tükörből egy szőrös, kialvatlan aggastyán tekintett rá vissza. Úgy érezte, egy éjszaka alatt tíz évet öregedett.
Hajnalban feküdt le – ugyanis még sokáig böngészte a háborús híreket –, miután megpróbálta felturbózni weboldala szöveges tartalmait, mivel a SEO ellenőrző program néhány helyen hibát jelzett. A webáruház a fontos keresőszavakra kezdett visszacsúszni a Google találati listáján, sőt két esetben át is esett a második oldalra. A 14. helyezés pedig már nem fért bele a szakember szigorú elképzelésébe.


Elgondolkodva borotválkozni kezdett. Néha még munkaidőben is annyira el tudott merülni a gondolataiban, hogy felesége időnként szigorúan rá is szólt, amikor észrevette a tekintetén, hogy igencsak távol jár:
– Ugyan mit mozizol már megint?  – látom, teljesen máshol vagy.

Másodperceken belül most is – bár ügyesen mozgott a keze, gondosan húzta a borotvát – már forgott a film…

Végignézte, ahogy koszosan, büdösen, három órás alvás után az ukrán Mariupolban ébred. Víz híján nem fürdött már legalább tíz napja, apránként a fogmosás is elmaradozott. Enni csak futólag evett valami konzervet. Most is olyan szájíze volt, mintha álmában csótányok jártak volna a szájában és behordták volna a priccs alatt hányódó lecsós babfőzelék penészes maradékát.
Szétnézett a salétromos, koszos pincehelyiségben, ismerőst keresett, de az éjjeli, számos áldozatot követelő összecsapás után csak kék karszalagot viselő idegenek néztek rá vissza a félhomályból. Benyúlt a priccs alá, megtapogatta a géppisztolyát és a páncéltörő rakéta vetőcsövét. A rakéta tömege indítócsővel együtt 28 kg, tehát azt csak úgy nem viszik el csótányok, sőt a legyek sem hordják el.
A hideg vas érzésétől valamelyest megnyugodott és visszadőlt a fekhelyére. Három kék karszalagos, ismeretlen férfi állt meg mellette és távcsöves puskájukkal megkocogtatták a bakancsát.
– Jössz velünk koma? – megyünk kaját szerezni. – Kellene néhány láda lőszert is vételezni, be kell táraznunk, fogytán van a 7,62-es skuló. Tegnap ígértek Javelin rakétákat, azokat akár három kilométerről célba tudjuk juttatni. Alighogy beérkeznek az orosz tankok a prospekt Myru-n, akár innen is rendesen beléjük trafálhatunk.
– Hallottam, hogy az amerikaiak 47 millió dollár értékben adtak el nekünk 37 indítót és 210 rakétát. – morogta Leslie. Az is egyértelmű, hogy a mai világban ingyen semmi sincs, tehát az újabb 1000 rakétát is mi fizetjük meg, ha egyszer vége ennek az őrült attaknak. – Azt is hallottam viszont, hogy az oroszok képesek leszedni a tankelhárító rakétákat, vannak nekik érzékelőik, zavaróik, valamint speciális füstgránátjaik. Minden egyes elpazarolt rakétánk legalább 200 000 dolláros kárt jelent. Ennyi pénzért pedig egy ukrán átlagembernek 40 évig kell dolgoznia.

– Körültekintően araszoltak az óvóhelynek használt mély pincéből a felszínre. A környék felismerhetetlenségig szét volt bombázva. Vigyázva kellett lépkedniük a romok között, mert a kazettás bombák apró töltetei közül több százaléknyi besül, vagyis ezek a fegyverek akár évekig komoly veszélyt jelentenek a lakosságra.
Az áruházak mind bezártak, ám néhány saroknyira a Khlibnyy Kiosk-ot találat érte, így az emberek a leomlott falon keresztül hordták ki az élelmiszert és a bevásárlókocsikkal együtt indultak útnak az omladékok között.
Leslie és az ukrán komák jól felpakoltak. Három bevásárlókocsit raktak teli poros konzervekkel, vákuumfóliás húskészítményekkel, kekszekkel, édességekkel, italokkal és aránylag sérülésmentes csomagolású tartós kenyérrel.

Visszafelé menet a komák a bombatölcséreket kerülgetve húzták-vonták a kocsikat, Leslie pedig – megfontoltan nézelődve – gépfegyverével pásztázta a terepet. Útba ejtették a közeli Military ground-ot, ahol kaptak két teljes láda lőszert. 2 db, az Amerikai Egyesült Államokban kifejlesztett hordozható, infravörös önirányítású Javelin rakétavetőt és 4 db rakétát.
Ahogy közeledtek, már tucatnyian futottak eléjük és hordták le a pincébe a beszerzett ellátmányt. A nők és gyerekek szerencsére előző nap, a korridor megnyitásakor elmehettek, így már csak azok a bátrak maradtak, akik felvállalták, hogy az orosz katonai erők célpontjaivá válnak, akárcsak a hivatásos ukrán katonák.
A pincében egy tiszthelyettes összehívta az önkéntes csapatot és eligazítást tartott. Elmondta, hogy az oroszok valószínűleg ma is este fognak támadni. Addig mindenki végezze dolgát, egyen, pihenjen, készítse elő a fegyvereket.

Leslie rendesen bereggelizett, megivott rá egy liter feketeribizli levet. A komák viszont az elfogyasztott alkoholos itókák hatására kezdtek förtelmesen viselkedni, így elvonult a pince hátsó traktusába, ahol a tábori priccse volt és ruhástól bebújt a durva pokróc alá.

Szinte azonnal elaludt. Nem volt szorongása, nem félt a jövőtől, nem félt az orosz támadástól, örült, hogy belezuhanhatott a priccs kellemes melegébe és a pokróc biztosította jótékony sötétségbe.

Álmában (hol is máshol) Bora-Borán múlatta az időt egy hatalmas homokos parton épült, képeslapra kívánkozó szépségű strandon. A finom fehér homok és a langymeleg sekély víz, olyan tiszta volt, hogy szabad szemmel is megfigyelhette a tengeri élővilágot. Víz fölé épített bungalóban lévő lakosztálya saját kerttel, medencével és jakuzzival várta vissza, hogy maradéktalanul tökéletessé tegye a pihenését.
Leslie a bungaló teraszáról a következő pillanatban már közvetlenül a türkizkék lagúnába gázolt, ahol egy bámulatba ejtő polinéz szépség várta. A férfi kitárta a karját, magához akarta ölelni a nőt, de az hátralépett és egy mobiltelefont nyújtott feléje.
– Önt keresik uram. – mondta.
A telefonban egy férfihang orosz akcentussal közölte:
– Isten bocsassa meg neked, hogy ellenunk uszitottad Rusz testvereinket es eladtad nekik a super fegyvereid.
Elvezed a sok penzed, amig csak lehet!

A hívás váratlanul megszakadt. A férfi értetlenül babrálta a kezében lévő, hirtelen elnémult okos készüléket, míg egy élesen süvöltő hangot nem hallott. Felnézett, s mielőtt emlékeibe zárhatta volna a világ egyik legszebb lagúnáját a lenyűgöző kilátással a Mount Otemanu hegyre, a telefon koordinátáira irányított lövedék derékban szétrobbantotta a testét.

Leslie felesége nagy lendülettel nyitott be a fürdőbe. A férfi szinte észre sem vette, csak ált a tükör előtt, kezében a borotvájával és tökéletes simaságú képét tapogatta.
Az asszony visszafordult és halkan annyit szólt:
­– Látom, már megint mozizol, hagylak.
– A saját... a saját mocskos fegyvere végzett vele. Abiit, non obiit – motyogta Leslie.
 

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Mit nekünk kőkemény vakcina!

10843603679?profile=originalTegnap Földimmel együtt megkaptuk a harmadik Covid oltást. Engem az eddig kapott két löket (vektoros) Szputnyikhoz képest, szinte kiütött a Pfizer mRNS vakcinája. Aludni sem tudtam, fájt minden tagom, tompa volt a fejem. Másnap pedig olyan állapotban kellett a fővárosba autózni, hogy úgy éreztem magam, mintha három napos lagziban vettem volna részt.
Hazafelé be akartunk vásárolni a maglódi Auchanban, ám amikor megérkeztünk, gyanúsnak találtuk, hogy kifejezetten nagy a rend és a tisztaság. Ebből azt következtettük ki, valószínűleg eltévedtünk (és valóban, a Csömöri Auchanba térünk be). Harminc év taxis múlttal ez mondhatni kicsit gáz, de fogjuk csak rá bölcsen a Pfizerre!
Az üzletben aztán végleg elhatalmasodott rajtam a rosszullét, a karácsonyi díszek labirintusában már nem bírtam lépést tartani Földimmel, ezért engedélyt kértem a parkolóba kivánszorogni és az autóba becsücsülni. Itt talán kicsit el is szunnyadhattam, mert amikor körbenéztem, már egész sötét volt, és roppant hosszú időnek tűnt az egyedüllétem. Gondoltam, felhívom kedves Földimet – hisz azért van telefon a világon –, igyekezzen már, mert még ma haza szeretnék érni. Nyúlkáltam is azonnal az ülés alá, ahol a brifkómat tartom, de sehogy sem értem el. A derekam és a hátam annyira sajgott, mintha két fogdmeg összeverte volna tonfával.
Végül kelletlenül, mégis kinyitottam a kocsiajtót és a kellemes meleg vacokból kikecmeregtem a nedves hidegbe. Benyúltam az ülés alá és egy igen bátor mozdulattal kiemeltem az autóstáskát, amiben – hatalmas meglepetésemre – egy deka telefon sem leledzett.
Visszacsüccsentem a még langyos ülőhelyemre és elmerengtem: hol a ’csába lehet az én alig használt, retro telefonom? Kisvártatva villant be, hogy a múlt héten a Mókival közlekedtem és a Kasza Tibiével felérő hatalmas arccal elhelyeztem a műszerfali telefontartóban az ezeréves Nokiát. Ott is hagytam persze. Földim minden évben rendszeresen feltölti a kártyámat, hogy megmaradjon a telefonszám, én viszont sosem tudom felhasználni az összeg negyedét sem, így már létrehoztunk a Telekomnak egy kisebb adományalapot, amiből majd feltétlen támogatniuk kell az ESL-t (Elektromágneses Sugárzásellenes Ligát)! No, röviden ennyit a telefonhasználat szokásaimról. Rám - komolyan mondom - nem érdemes pazarolni a durva költségű Pegazust.
Ahogy visszakuckóztam a Dodóba, csak rágott a bizonytalanság, hogy mi van akkor, ha Földim nem talál ide? Lehet hogy a hátsó kijáraton jött ki, elvesztette a fonalat és reménytelenül bolyong a parkolóban? Néhány perc töprengés után rávettem magam, hogy visszacammogjak a bejáratig és a nagy portálüvegen keresztül lessem a csodát, ahogy Földim a tömegből látomásként előbukkan. Be ugyanis nem mertem menni, mivel a FFP2-es maszkom a kocsiban maradt. Tudom persze, most nem kötelező a maszk, hiába ugyanannyi a beteg, mint tavaly, amikor még büntették a maszk megtagadását. Ezzel együtt, amikor múlt héten jogosítványügyben az orvosnál voltam, még annyi időre sem vehettem le a maszkot, amíg a kivilágított táblát leolvastam, pedig feltűnően párásodott a szemüvegem.
Ahogy mindezt végiggondoltam, hihetetlen módon, mégis valamiféle természetfeletti nyugalommal (bár számomra kimondottan szürrealisztikusan) felbukkant kedves Földim.
Egyetlen sóhajtással elmondtam neki a várakozás közben támadt aggodalmaimat és egyúttal noszogattam is: menjünk má', menjünk má' innen végre hazafelé!
Ez sem sikerült azonban simán, ugyanis mindenféle útvonal ki volt táblázva, csak az M0-ás irányát felejtették el megrajzolni.
Földim beizzította a GPS-t a telefonján, de az is tökre meg volt halva, mint ahogy korábban az internet is berosált a híres Samsungon.
A három körfogalomban kerültünk vagy tizenhetet, aztán egy Kistarcsára vezető útról élesen visszafordultunk. Ekkor jutott eszembe a kőkori GPS-em, amit még taxis koromban használtam. Rávettem Földimet egy kis kutatásra a kesztyűtartóban, és csodák csodájára ott lapult a pompás szerkezet. Félreálltam és belőttem a Nagytarcsa városközpont útvonalat. Ettől kezdve úgy haladtunk, mintha zsinóron húzták volna Dodókát.
Nagytarcsáról már csak lefelé kellett csorognunk és ahogy szokták mondani: lefelé a sz@r is remekül gurul.
Haza is értünk huszonöt perc alatt, és szerencsére még szarvas sem jött keresztbe az isaszegi erdőből.
Útközben Földim azért még egyszer rám kérdezett:
– Nem veszel be te is egy Cataflam tablettát, ami minden bajon segít?
– Ezzel a vírusos kézzel fogjam meg? – kérdeztem vissza. – Inkább majd otthon, miután kezet mosok.
Odahaza persze a macskák etetése volt a legelső, mivel mozdulni nem tudtunk tőlük. Szinte levertek bennünket lábról a nagy sündörgésükben. Egy saját macskánk van egyébként, de ő igen válogatós fajta, így amit nem kívánt meg, azt mindig kiadtuk az ún. „kinti” macskáknak. Ezáltal lett végül öt macska a ház körül. Emellett van még három újabb aspiráns is, akiknek a pályázatát időnként felül kell bírálnom.
Felhordtam az emeletre az Auchanos cuccokat, Földim pedig a frissen beszerzett anyagokat pakolta helyre. Ez most kis beszerzés volt, főleg a spanyoloktól végre beszállított „Téli táj” elnevezésű, loneta anyag lett égetően fontos, mivel azért már közelharcot vívtak a megrendelők.
Végre eljutottam a kézmosásig és bekaptam egy Cataflamot. Hogy biztosra menjek (mivel még nekünk éjszaka le kellett vágni és be kellett csomagolni a másnapi megrendeléseket), ittam rá fél liter Kékúti Theodorát, és gyorsan bebújtam az ágyba.
Alig másfél órát pihentem és úgy ébredtem, mint akit rendesen leforráztak. Csurom víz volt mindenem, de sem a fejem, sem más testrészem nem sajgott. Ismét embernek éreztem magam. Lementem a vágóhelyiségbe (a lépcsőn járás is jóval könnyebben ment), és Földimmel karöltve úgy dolgoztunk éjfélig, mint a gépek.
Pénteken mindenkinek elindult a csomagja az előrendelésben szétkapkodott „Téli táj"-jal egyetemben. Mit nekünk nyugdíjas kor, mint nekünk kőkemény Pfizer vakcina!

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

A film

10843603469?profile=originalSzeptember vége felé járt, Kovács határőr korán ébredt az éjszakai szolgálat után. Izgatott volt. Nemrég vásárolt Wartburgja kinn állt az őrs kerítése melletti dűlőúton.
Még mielőtt kinyitotta volna a kantint, kiment az udvarra, az üzemanyagraktár mögé, és onnan szemlélgette a végtelennek látszó alföldi puszta egyetlen csodáját, a homokszín 353-as limuzint.
- Jól illik a képbe, szinte meg lehetne festeni - gondolta, s már elképzelte, hogy másnap eltávra (életében először) a csillogó-villogó autóval fog menni.

Igazából nem lehetett volna a helyőrségen belül autót tartani, de már nem bírt magával, hogy új tulajdonát - amit egy helyi gazdától vásárolt - ne láthassa. Mégis itt támasztotta le a tiltás ellenére.
Lassan bandukolt vissza a kantin irányába, többször visszanézett, kedve lett volna még integetni is a pompás járműnek.

Az ősfás park őszi fényei, a színek, az illatok most fel sem tűntek, mint máskor, amikor szabadidejében kinn olvasgatott valamelyik fa árnyékában. Csak az előtte lévő három napra tudott gondolni, s tervezgette a programot. Közben már - szinte tudattalanul - főzte a kávét, takarította a pultot, és számolta az éjszakai bevételt.

- Ki kell mennem, hozni traubit, szőke kólát, Balaton szeletet, cukrot és kávét, mert már alig van - motyogta.

Vili a szakács volt az első kuncsaft, jött a reggeli dupla kávéjáért, amit naponta általában ötször megismételt.

- Jó reggelt sofőrök gyöngye! - üdvözölte harsányan a szakács.
- Te beléd is - pancser cukrász! - felelte ásítva Kovács (Vili civilben tényleg cukrász volt). Ma is gyíkhús lesz ábécé tésztával?
- Nem, ma kivágom a rezet, előveszem a hűtőből az őz másik felét, amit a múlt hónapban ütöttél el.
- Már épp ideje kisgyerek, azt hittem rég elcserélted pálinkáért a kocsmában.
- Figyelj apa, én nem bizniszezek, én mindent elétek rakok az asztalra, amit a zászlós enged, de tudod milyen sóher a vén szaros.
De hagyjuk a melót - inkább arról beszélj, hogy mennyiért vetted meg végül a verdát?
- Hihetetlen, minden köcsög tudja, hogy az enyém a varnyú?
- Édesanyád, az a köcsög, popóbuksi sofőr!
- Jól van na, konkrétan nem is rád céloztam, csak ha már te is tudod...
Negyven miska volt, tokkal vonóval. Van hozzá szerszám, emelő, pótkerék, két benzines kanna, birka üléshuzat, rádió, szóval - amit akarsz. Szerinted megérte így?
- Apa, tök fullos a gép - mennyi van benne?
- Negyvenkétezer, és garázsban volt végig.
- Ennyiért egy hülyének is megérte volna, nemhogy neked.
- Te Vili, te most germózol velem...? - menj a kerítéshez és nézd meg közelről, csúcs a szerkezet.
- Jó rendben - te meg gyere majd le a konyhára csinálok néhány szendvicset!

Szinte semmi sem történt egész délelőtt, aludtak, vagy kinn voltak szoliban a többiek,
csak a másik sofőr jött meg vételezésből. Az ágyneműt, és a ruhákat is elvitte mosatni.

- Na, itt van a legnagyobb Fittipaldi - köszöntötte Kovács.
Mi van jó komám, kimegyünk a Sanyibához? - kellene sok dolog, üres ez a kóceráj
- Oké, menjünk, szólok a hadnagynak, legalább legurítunk néhány sörikét is. Lenyomtam vagy negyed kiló sonkát, meg egy pár gyulait, piszkosul ég a bélésem.

A kocsma udvarán egy kis ablak épp a söntéspult mögé nyílt. Amikor megfordult a csapos, eléjük tette az ablakpárkányra a korsókat, ők pedig ki sem szálltak a ponyvás terepjáróból csak kinyúltak az italért.
- Ez aztán az élet, Babócsai néni - röhögött Fittipaldi, "szíjjon gázt" mindenki, csak én éljek jól.
- Én holnap hazahúzok a varnyúval - válaszolta Kovács, már kitaláltam a műsort, nem semmi lesz ez a három nap, és mikor visszajövök már csak 57. Érted ezt te kopasz...? Öt-ven-hét nap!

***

Már korán sötétedett, eléggé csípős volt a levegő. Kovács András határőr megborzongott, amikor berakta a két teli kanna benzint a Wartburg csomagtartójába. Fittipaldi röhögve ijesztgette:
- Vigyázz jön a zászlós!
- Persze, pont a vén trotty mászkál erre ilyenkor. Meg hát nem is lopunk tulajdonképpen, futja a megtakarításból, lehoztuk az UAZ fogyasztását 13 literre, pedig 17,5 a norma.

Másnap délelőtt 10:00-kor ordított az ügyeletes:
- Eltávosoknak eligazításra sorakozó!
Megkapták a három napot mind a négyen, s "gyengemalac vágtában" osontak a kijárat irányába.

Kovi ellenkező irányba fordult, mint a többiek, és óvatosan közelített az autóhoz a kerítés menti bokrok fedésében.
Hirtelen mozdulattal bedobta sapkáját, zakóját, felvette az előre odakészített pulóvert. Egyből lazábbnak, nyugodtabbnak érezte magát.
Egy pöccre beindult a varnyú. Gyorsan utolérte a többieket, akik mint az akciófilmekben, egyszerre ugráltak be a kocsiba.
Nem sokat szóltak, mindenki el volt foglalva magával, a rájuk váró néhány szép nap, és a közeli leszerelés gondolatai hullámzottak a suhanó táj előterében. A Wartburg motor duruzsolása, és egy ismeretlen női hang a jugó rádióból szolgáltatott hangulati aláfestést.

A tizenegy km-re lévő nagyváros állomásán kiszálltak a társak, mindenki más irányba ment tovább.

Résnyire lehúzta az ablakot, rágyújtott. Kényelmesebbre állítva az ülést, felvette a - szerinte megfelelő - százas utazósebességet.
- Még két óra ebben a tempóban, és meglepem Icát a tárkonyi borozóban - gondolta.

Bandi nem Tárkonyban született, de már néhány éve ott élt szüleivel, akiknek egyedüli gyermeke volt. A kocsira valót is apja spórolta össze, ami nem volt kis pénz, de megbízva fia képességeiben odaadta. Úgyis ő ért az autókhoz, és ha tényleg olyan jó az a Wartburg...

Icával hét hónapja ismerkedett meg, s hetente két-két levelet küldtek egymásnak, ami szinte szertartássá vált az életében.
Várni a lány levelét, parancskihirdetéskor kilépve a sorból - mint dicséretet - átvenni, majd a kantin sarkában belemélyedve, belezuhanva a gondolatok szédítő vermébe, csak olvasni-olvasni, kétszer, háromszor, sokszor, végtelenszer...

Barátnője nem tudta, hogy megvette az autót, csak annyit írt neki, hogy jön eltávra, vegyen ki szombat, vasárnapra szabadnapot. Így aztán Icuka úgy képzelte, hogy a szokásos időben, péntek 16:30-kor állít be a határőr legény.

Nagyjából, ahogy számolta, fél egyre ért a kocsma elé. Be sem zárta az autót, úgy szaladt be.
A kimérésben a szokásos vendégek támogatták a pultot. Egy cigány cincogott a sarokban, mellette egy középkorú nő jajgatott, törölgetve maszatos képét. Középen három piacozó ordítva veszekedett.
Icut nem látta, csak barátnője, Marika merte a pultba mélyített alumínium edényekből a vörösbort.
Nem is emlékszik köszönt-e egyáltalán, annyira izgatott volt, hogy megmutathassa a meglepetést barátnőjének, csak rohant hátra a raktárba - gondolva ott van barátnője -, így azt sem fogta fel, amit Marika kiáltott felé:
- Átment a piacra Icuka - ülj már le, igyál valamit!

A raktár, néhány lépcsőfokkal lentebb volt a belső helyiségtől. A félhomályos sufniban penész, és cefreszag csapta orrba, és a látvány, amit a hátsó ajtón lévő kis ablakon beszűrődő fény épp megvilágított.
Ica egy hordóra terített kocsis posztókabáton feküdt hason, szoknyája a hátáig felhajtva, s mögötte a fuvaros eltorzult arccal épp az utolsókat lökte, hatalmasakat nyögve.

***

Kovács ismerte a fuvarost, sokszor látta már a borozóban, egyszer talán még beszélgettek is. Most azonban, ahogy tekintetük összevillant, mintha egy ördög nézett volna vele farkasszemet. A kocsis szája gúnyos vigyorba torzult, felrántotta nadrágját, és komótos léptekkel indult a hátsó ajtó felé.
Bandi úgy érezte megpattan egy ér a fejében, hirtelen borult el az elméje. A távozó alak után vetette magát, de a félhomályban felbukott néhány kötött demizsonban. A heves indulattól szinte repült a levegőben. Estében nyúlt volna a kocsis után, de csak a feltápászkodó Icát fejelte le, akinek rögtön szétcsattant az orra, a szája. A gyér fényben is látta, ahogy kígyóként sikamlik a lány vére a mellére. A vér látványa még jobban feltüzelte, kirohant az udvarra. A fuvaros épp kihajtott a kapun.

Kovács zihálva szaladt a kocsi után, néhányszor elesett, ám végül felkapaszkodott a platóra.
A két ló közben ütemesen kocogott a főutcán, mit sem törődve a hátulról közeledő - gazdájukra törő veszedelemmel. A fuvaros nem nézett hátra, lehet csak dacból, vagy egyszerűen semmibe vette Bandit, aki hirtelen kirántotta a beszúrt szívlapátot a saroglyából, és egyetlen ütéssel oldalról lecsapta. Mint egy bábu, nyúlt végig a bakon a fuvaros. Dőltében meghúzhatta a hajtószárat, mire a lovak megálltak.
Bandi ordítva, őrjöngve verte az elnyúlt embert - percekig.

Nem tudta, hogy került vissza a Wartburghoz, nem látott emberi alakokat, csak homályos épület, és útfoszlányokat.
Lihegve, teljesen önkívületben beült a kocsiba, és elindult a Mátra irányába.

A Mátrába akarta vinni Icát két napra - ezt is meglepetésnek szánta.
- Ennek most már lőttek - motyogta magában, miközben állapotához mérten veszetten hajtott.
Kavargott benne minden: irtózat, gyűlölet, méreg, és bűntudat. Bár látása tisztult, elméje még zavart volt. Körülbelül húsz perc múlva már a hegyi kanyarokban visíttatta a Wartburg gumijait. Valamicskét javult közérzete, a vezetés enyhítette kínjait, oldotta feszültségét.
Ekkor tette fel magának az első kérdést:
- Mit csináltál te állat, és most hová mégy?

Nem sokat töprenghetett a válaszon, mert nagy csikorgással, dübörgéssel egy billencses ZIL vágódott át az ő oldalára az éles kanyarban. Annyi ideje maradt csak, hogy egy erőteljes mozdulattal félrerántsa a kormányt. A teherautó dudálva, veszetten elszáguldott. Talán részeg lehetett a sofőr.

Bandi úgy érezte hajóhintában ül, a varnyú tehetetlenül billegett alatta. Körülbelül húsz centire lehetett a szakadék szélétől. Amikor lenézett, mintha kinagyítva látta volna a hatalmas katlant, a sziklákat, a gyéren növő, de félelmetes fenyőtörzseket.

Nyolcszor imbolygott az út egyik szélétől a másikig a labilis autóval, közben kiszedett néhány csipkebokrot, és többször lekoccolta a baloldali sziklafalat.
Iszonyat lett úrrá rajta, majdnem kihányt. Ekkor kezdett el peregni a film...

Látta magát kisgyerekként szánkózva, hátán egy utána rohanó farkaskutya harapta a kabátot. Látta, amint már nagyobb korában, hogy erejét fitogtassa, nagymamáját emelgeti. Szülei rémült arcát is felismerte. Élesen előtte volt kishúga temetése.
Ahogy távolodott a szakadéktól a régebbi képek villantak fel, ahogy közeledett, látni vélte a jövőt:
Tárgyalóteremben állt, anyja, apja kezüket tördelve ültek hátrébb. Börtön zárka csattant, durva kiáltások hangzottak.
Legtöbbször azonban a kocsis szétvert feje tűnt elő a kavalkádból, és Ica, ahogy nyakán a fojtogató vérkígyóval fekszik a hordó mellett.

Úgy érezte csökken az imbolygások intenzitása, meg tudja fogni az autót, de ekkor mintha megint a gyermekkori félelme, a farkaskutya harapta volna hátát. A tizedmásodpercek még hosszabbra nyúltak, szinte állóképet látott.
Érezte, a kutya az igazság, az őszinteség, ő maga a bűn, az iszony, a rettenet.

Amikor nyolcadára csapódott vissza a szakadék szélére eldöntötte:
- Nem akarok senkinek magyarázkodni!
Lazított a kormány szorításán, s az sziszegve pörgött kezében jobbra, a szakadék irányába.

Először azt hitte megáll az autó a levegőben, olyan lassúnak tűnt a mozgása, amíg komótosan - átlépve a semmibe - végül le nem rántotta a tömegvonzás.

Zuhanás közben még jobban pörgött a film, látta, amint a kórházban ápolják a kocsist, aki végül is felépült. Látta Icát, amint temetésén zokog, és földet dob a koporsójára.
Látta a Wartburgot, ahogyan orra érkezve darabokra hull a szakadék alján, kigyullad a motortér, hátulról pedig ömlik két kannából a benzin az összezsugorodott utastérbe.
A műszerfal alá szorult alakban magát szemlélte.

Balra tekerte a kormányt, vissza az út felé, hátha még...
Késő volt már, innentől minden gyorsan történt. Egy nagy csattanás, durrant egy nagyot az autó, azután magas, kormos lánggal égett.

Az út menti csipkebokrok között a ZIL sofőrje vizelt terpeszállásban. Egykedvűen nézte a lángoló roncsot, majd szabad kezével benyúlt egy kis zöldes tekercsért, ami a tüskés ágak között himbálódzott.
Egy katona centi volt, hatvan napig vágva.

2006. 09. 10.

 

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Vírusszabadság


Mottó:

Minden okkal történik az életünkben. Minden eseménynek értelme van, még akkor is, ha nem látjuk azonnal.


10843602898?profile=originalNéha csak úgy eszembe jut valami teljesen másról. Most pl. evés közben azt tanulmányoztam a neten, hogyan verik át a kuncsaftokat a kéményseprők, akik a jogszabályokra hivatkozva tulajdonképp csak kiállítják a számláikat és semmiféle munkát nem végeznek. A  telephelynek bejelentett otthonokban élő kisvállalkozók panaszkodnak, hogy évente többször is teli van ragasztgatva a kazán oldala mindenféle matricával. A munka lényegében ennyi, a látogatásért és a matricáért évente többször lehúzzák a munkájukkal leterhelt iparosokat a beeső, kóbor kéménykurkászók. Ők pedig fizetnek, mint a katonatiszt, hogy nyugtuk legyen  a szekálóktól.
Erről nekem beugrott rögtön a régi történet, hogy olyasmi pofátlanság ez már, mint amit annak idején az Atomróka c. opusomban fejtegettem. Ott persze nem egy rendeletekkel kibélelt kéményvadász, hanem Pocok, az egyszerű csövinger fogalmazta meg egy mondatban a lehúzás lényegét:
 – Atomróka, lehűlt már a söröm?
Ez a Pocok nevű naplopó ugyanis már annyira elszemtelenedett, hogy semmit sem akart csinálni, nem seperte fel a műhelyt, csak jött a söréért, ahogy azt az idők folyamán szépen megszokta.

Természetesen nem ok nélkül olvasgattam a neten közzétett okosságokat, hanem mivel nálunk is olyasmit hadart a váratlanul beállító kéménykurkász:
– Tavaly is itt voltam, jöttem megint az éves díjért.
Hasonlóan megérkezett, mint gyerekkoromban a papok a párbérért. Azok se csináltak érte sokat, csupán krétával felírták a gerendára, hogy isten neki fakereszt és dörmögések közepette csapkodtak széjjel némi állott vizet.
Ugye milyen rosszul is esik az, amikor szokásokra és jogszabályokra hivatkozva egyes léhűtők néhány perc alatt úgy lehúznak, hogy kell majd egy hét, mire magadra találsz és egyenesbe jössz? Mivel te sem lopod a pénzt, hanem keményen megdolgozol érte, mára igen jól ismerheted a mondást: „aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni”.

A neten elég gyorsan meg is találtam az alapokosságot: gázfűtés esetén csupán kétévente lehet lehúzni a telephelynek bejelentett házakban élőket tízezrekre csupán azért, hogy feltekint a kurkász egy piperetükörrel a kéménylyukon. Hozzánk viszont már tíz hónap után – jó pénzért – újra be akart nézni az alumíniumcsőbe a kémény-adószedő.
Természetesen el lett tanácsolva, mondhatni jól kiadtuk az útját: le is út, fel is út, menj innen isten hírével kapzsi kémény-kurkász! Mégiscsak felháborító, hogy amíg legtöbben becsületesen dolgozunk, addig mások járnak kelnek szerte az országban, pufogtatnak egy elferdített, diszkriminatív rendeletet, és mohón szívják fel bögyükbe a kisvállalkozói krajcárokat.

Ezen rendesen fel is húztam magam és hiába estem neki ismét a munkának, újabb kemény pumpolás ötlött az eszembe. Kell-e nekünk ennyi lébecoló, professzionális sportoló egyáltalán? Kell e például megannyi, ördöngös tudású hazai profi focista és papíron magasan kvalifikált, de nálunk mégiscsak gyengécskén teljesítő idegenlégiós? Kérdezem ezt mindazonáltal, hogy az effektív munkát végzőknek jóval az uniós átlag alatt van a fizetése, uszkve 40%-kal kevesebbet keresnek, mint amennyit egyébként tudnának. Mi, kockázatviselő vállalkozók pedig napi 16 órás munkával sem tudunk jövedelemben élvonalbeli focistáink nyomába érni. Ahogy olvasom, profi focistából ráadásul az összes adófizetőre vetítve nálunk van a legtöbb Európában. Persze ez a kérdés más sportágakra és improduktív tevékenységekre is ugyanúgy feltehető. Feltétlen kell-e a hazai életszínvonalunkhoz mérten megannyi csilivili aranyérem és menő dobogós hely? Csak nézzünk át a szomszédos Ausztriába! Ott nem költ az állam erőn felül a versenysportra, ennélfogva (és más okok miatt is) sokkal jobban megél az, aki effektíven dolgozik. Régimódi, osztogató, ingyenélőket, munkakerülőket, sztár gázsis (nevetséges teljesítményű) labdakergetőket, léhűtő celebeket, vagy munka nélküli jövedelemre áhítozó kéménykurkászókat támogató beidegződésekkel sosem érjük utol őket.

Eme paprikás hangulatú morfondírozások közben végeztem a dolgom tovább, ám egyszerre valahogy felpattant a gondolatmezőmben Oláh Mara, a roma festő (olyan hirtelen, ahogy a gazdaság fog felpattanni a vírus távozása után). Ezt viszont végképp nem tudom megmagyarázni, miért történt. O Mara ajtóstól berobbant. Talán azért, mert neki sem igen fűlött a foga a munkához, inkább kitalálta, hogy nevetve rémisztget bennünket - gyanútlan nézelődőket - farostlemezre festett képeivel.
Mindez március 20-án történt. Rögtön meg is említettem Földimnek, hogy az ezredforduló környékén ismertem O Marát, de nem tudom, most miért jutott eszembe. Elég nyűgös, kiszámíthatatlan kuncsaftként, agárdi faházába hordtam általában, Pesten pedig az Átrium és az Omnibusz szállodákban időztem vele, sőt néhányszor még a kispesti lakásába is fel kellett mennem.
Agárdon volt akkoriban a műterme, ott próbált megtanítani festeni. Valami fadarabot jól összepingáltam, amire azt mondta, hogy komoly tehetségem van hozzá. Aztán egy alkalommal – túláradó adakozó kedvében – rám tukmálta egyik sötét tónusú festményét. Borzasztóan nyomasztó kép volt. Valójában féltem tőle, úgyhogy odahaza olyan helyre tettem, ahol nem volt szem előtt.

Ahogy múlt az idő, elmaradozott O Mara, vagy nekem lett más elfoglaltságom? Már nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy 2007-ben teljes rendszerváltás zajlott életemben: elváltam, el kellet adni az otthonom és hosszú eljárásban tanúskodtam támadóim ellen, akiket akkoriban ex nejem felbérelt. Az egészségem hirtelen tönkrement és az addig stabilnak tűnő, polgári életvitelem napok alatt bizonytalanná vált.
Emlékszem, amikor már könnyebben tudtam mozogni és összefüggően gondolkodni, hátratett kézzel sétálgattam körbe-körbe abban a szobában, ahol a két fogdmeg rám támadt és összevert. Próbáltam felidézni teljes aprólékossággal a történteket. Épp a harmadik köröm tettem meg, amikor a szekrény tetején feltűnt az ijesztő borzadmány: Mara sötét tónusú, kivehetetlen dolgot ábrázoló baljóslatú képe. Átfutott rajtam a borzongás, azonnal döntöttem, leöntöttem hígítóval és kivágtam a szemétbe, amit szerencsére még aznap el is vittek a kukások. Fellélegeztem, úgy véltem a baljóslatú festménynek is köze lehetett az elszenvedett sérelmekhez. Olyan volt, mintha a kép katyvaszában meg lett volna formázva a rajtam megesett fájdalmas, sűrű és ragacsos borzalom.

Bizonyosan megnyugodhattam, hiszen kikerült életemből a rontó erejű sátánista munkadarab. Talán ezért - tizenhét évig - nem is gondoltam vissza erre a momentumra. Elfelejtettem. Úgy kiesett, mintha nem is történt volna meg soha.
Aztán eljött 2020 március 20-a, amikor a semmiből valamiért előkerült O Mara és a sötét tónusú, balsejtelmes, hívatlan emlék.
Gondoltam leírom aznapi érzéseimet. Minden munkám ellenére valahogy újra késztetést éreztem az írásra. Az elkezdett irományt e-mailben elküldtem magamnak, hogy majd lefekvés előtt az emeleten, a kis laptopon befejezem, de nem úgy sikerült. Földim rám parancsolt, hogy le kell feküdni, mert holnap is rengeteg lesz a munka.
Másnap, harmadnap is ránéztem, hogy ott az a bizonyos e-mail… folytatni kellene, de hát a munka fertelmes nagy úr és sehogy sem engedte.
Aztán négy nap múlva, ahogy kattintgattam a vírusinfót, szinte lecsavart a hír: Meghalt Oláh Mara festőművész.

Ma is dolgozunk, hiába van vasárnap, de úgy döntöttem mindenképp befejezem az elindított kísérletet, lezárom a gondolatmenetemet. Pontot teszek az i-re. Viszlát sötét démonok, viszlát energiavámpírok, viszlát baljós emlékek. Viszlát mindent lehúzó erők, hadd menjen csak a munka!
Gondolom így vannak ezzel thaiföldi és törökországi edzőtáborokban megbetegedett úszóink is. Sőt, hasonlóan érezhetnek vérprofi focistáink is, akik az általunk remekül megfizetett vírusszabadságukat töltik biztonságos, exkluzív otthonukban, hogy a hatalmas nyomás megszűntével teljesedhessenek ki igazán.

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Baleseti gócpont

Kezembe akadt egy retro:


Tizenegy éves írásomat olvasva eltöprengtem, hogy a felvetett problémákból azóta mi oldódott meg: mondhatni nem sok. Bár jó ideje, hogy kiköltöztem az agglomerációba, néha csak be kell szállnom a fővárosi mókuskerékbe. Legutóbb rezignáltan vettem tudomásul, hogy a Méta utca még mindig a régi, csupán a lépésben haladó kocsisorra éheskedő árusok invesztáltak be, és költöztek portékáikkal, valamint reményteljes "öjömbódogságukkal" a 220000 voltos, zizegő távvezetékek alá. Erre valószínűleg villámgyorsan meg is kapták az engedélyt az emberi értékekre figyelő, helyi hatóságtól.
Az M0-ás viszont használhatatlanabbá vált, mint az írásom idején. Megboldogult anyósom temetésére menet Fehérvárra, már sírt mellettem Gabi, a feleségem. Két és fél órát hagytunk a 60 km-es útra, ennek ellenére Nagytétényig teljesen úgy tűnt, hogy sosem érünk oda. Ezen a ponton pillantottunk meg először munkát végző embereket, addig csak felesleges sávmegszüntetések miatt torlódott az autóáradat. Végül 10 perccel a szertartás kezdete előtt mégis megérkeztünk a fehérvári szuper-stadion árnyékában megbúvó, tip-top evangélikus temetőbe. Innentől már minden rendezetten haladt, Isten akarata szerint.

20018. 09. 07.

budapest01.jpg

Éjszaka, fél kettő. Még nem virrad, nyomasztó a sötét, de legalább haladni lehetne az Andrássy úton...

A remekbe szabott kandeláberek csillárjaiból leszűrődő fényt elnyelik a fák. Olyan, mintha kísértetek ugranának az úttestre, amikor félrészeg fiatalok kitódulnak valamelyik becsületsüllyesztőből. A közlekedési lámpák sorra pirosak - szinte ellentétes fázisúak. Miért kell, hogy éjszaka is dugók legyenek a rosszul beállított lámpák miatt? Legalább a sugárutak forgalmát ne szabdalnák (direkt) vonagló, szakaszokban elinduló-fékező kocsisorokkal.
De hát, mindig van felsőbb szintű intelligencia, mit érthet ehhez egy hangya, egy földönfutó, gondolkodásában is korlátolt egyed?

Végre elmarad a lámpaerdő és felsejlik a Városliget.
Itt is, ahelyett, hogy a gyorsabb, dinamikusabb áthaladás érdekében kiszélesítették volna a 100 évnél öregebb kis hidat, inkább levágták a régi 2x2 sáv szélét a bringásoknak - hisz ők fizetnek mindenféle gusztustalan, és mérték nélküli járműadót, illetéket, sarcot az állam bukszájába, nem az autósok, akik már-már néha az üldözöttek kategóriájába tartozó (még) megtűrt, ám igencsak deklasszált elemek.

Így, most már csak 2x1 sávon araszol a forgalom a Városligeten át, ami nappal jelentősen növeli (az eredeti dilettáns szándék a csökkentés volt) a liget szennyezettségi mutatóját, hisz a legnagyobb "kövér emissziók” az elindulás, gyorsítás környékén keletkeznek (nem is beszélve a fékporról, a koromról, és a gumik anyagából  lekopó nehézfém részecskékről).
Nos, elég gyorsan elhagytuk a ligetet. Éjszaka 1:45 van, nappal ez eléggé vánszorgós lett volna. Robogunk az M3 kivezető szakaszán. 80-as táblák a csatlakozásoknál szép sorban, ami tényleg rendjén való, legalább ennyi járjon az autóstársadalomnak a kifosztásért.
Hopika, de mi ez a beszúrás? 70 – 60 - 50 és tábla "Baleseti gócpont" felirattal. Mintha nem ismerném, de azért folyton elgondolkodom rajta, amióta elkészült a Szerencs utcai szintbeli átjáró: meddig, kérem, meddig még? Ennyi év és sok-sok érv sem volt elég a baleseti gócpont megszüntetéséhez?
Pedig közben volt "gengszterváltás", és befolyt több billenőplatós Kamaz adó; jöttek, mentek kormányok.

A baleseti gócpont mindenesetre stabilan megmaradt, se remény se terv nincs a változásra.

Sorolhatnánk még persze, mire nincsen már reményünk nekünk, javakorabelieknek. Ott van például a Teleki Blanka úti felüljáró - ugye ott át lehetne menni Angyalföldre Zuglóból a Rákosrendező Pu. fölött -, de az is csak egy álom. A félig elkészült híd végén ott a Nagy Kanyar.
A nagy kanyarokról jut eszembe: Budapesten a legtöbb híd budai vége egy nagy kanyar (szinte vissza a múltba).
Képzeljünk csak el, egy néhány kilométeres alagutat fővárosunkban (Bostonban, vagy Svájcban akár 50 kilométereset is el lehet).
Nevetséges, hogy manapság már a vár alatti alagutat is kispórolnák. Ha 1857-ben Adam Clark nem építette volna meg, egyszerűen két irányban elkanyarodna a róla elnevezett téren a forgalom. Az mennyivel kézenfekvőbb megoldás lenne - ugye?
Ám nehogy elkanyarodjunk a témától is: ott van a csodálatos Lágymányosi híd, a homályos tükör világítótesteivel.
Na hát! Ott nincs is hegy, mégis eléggé sodrós kanyar készült a végén. Mehetnénk pedig egyenesen is a vasút töltésén, de nem lehet. Hiányzik valami... az út, meg az elhatározás és az akarat - mármint a felsőszintű. Inkább kanyargunk össze-vissza az Andor utca felé, ami már olyan teknős, meg vályús, mint az öreg roma portékája a nagyecsedi vásárban.
No, menjünk csak vissza Pestre, és nézzük mi történik a "peremeken" pl. a XVIII. ker. Méta utcánál:
Ez az út az ún. "külső kerületi körút" egy darabja most még. Tervbe van véve, hogy majd egyszer (30-50) év múlva, megépítik talán a XV.-XVI.-XVII.-XVIII.-XXIII.-XXII. kerületeket összekötő gyűrűt, és akkor eme kerületek között nem kell szlalomozni. Friss jogosítvánnyal is bátran lehet közlekedni, mert ezidáig többen tévedtek el, mint amennyien odataláltak. Ezért van itt is állandó csúcsforgalom (sok eltévedt "fűzfánfütyülő" csatangol a külvárosi szlalompályán).
Térjünk azonban vissza a Méta játszmához: a közelben megépült néhány nagyáruház, nos ezek támogatásával jött létre egy felüljáró, mivel régebben szintbeli kereszteződése volt itt a vasútnak.
És lássunk csodát, ezután alul semmi, felül 2x1 sáv a hídon. Ezt is jól kitervelték. Mostanság a sor vége már nem a 800 m-re lévő Pozsony utcáig áll, mint anno, hanem csúcsidőben egybefüggő a sor a Gilice térig, és áll a Margó Tivadar utca is (kb. háromszoros hosszban, mint előtte).

Ha már erre járunk, akkor néhány szót ejtsünk az M0-ról is. Ott sem tudta mit csinál a bal kéz, amikor tervezett jobb.
Az M0 régi vonalvezetése ugyanis megcélozza Pestimre közepét, mintha egy nagy dobbantás után át is akarná ugrani azt, (alagút kizárva) de nem... Több év kilátástalansága után létrafokszerűen elterelték az M5-re, majd később hozzátoldva egy szakaszt halad kifelé (néhány km-rel odébb még befelé húzott) jócskán, míg elhagyva Gyált újra Bp. körüli pályára áll, és Vecsés, és Üllő közötti kerülővel tér ismét vissza - majd egyszer - Rákosborzalmas irányába, ha megérjük.
...itt is csak a kerülő, a plusz kilométerek, de kit izgat ez? A többlet üzemanyag sokszintű adója jól jön a hányaveti költségvetésbe. Az alagút építése pedig szóba sem kerülhetett. Reptér alatt? Újmagyar gondolkodással? Ezek után a forgalom jelentős hányada maradt a Méta úti felüljárón azóta is, ahogy a sorállásból naponta tapasztalható.
Bizony, ha a reformkorban is így gondolkodtak volna nagyjaink, amikor még nem volt fejlett motorizáció, és az Andrássy út is olyan széles lenne, mint a Méta utcai felüljáró, igencsak háborognánk mi, mostan élők, hogy azok a "régi csibészek", fikarcnyit sem gondoltak a holnapra. A mai visszásságokat látva ugyan ki emeli fel a szavát? Csak megyünk két-háromnaponta a benzinkúthoz 5000-ért tankolni. Így aztán mindig ugyanannyiba kerül egy adag üzemanyag, csupán a megtehető táv egyre kisebb.

Mikor lesz végre körgyűrűnk Budapesten, mikor lesz külső kerületi körút, mikor, mikor, mikor, mikor!?
Nekünk javakorabelieknek már nehezen. Vén korunkban viszont unokáinknak lelkesen mesélhetjük, hogy amikor még aktívak voltunk, mennyit toltuk a közjó szekerét, mennyit fáradoztunk pl. a közlekedés javításán, mennyit izzadtunk az élhető városért.
Ők majd megértően bólogatnak, és mosolyogva kirakják Budapest lakott terület kezdete mellé a "Baleseti gócpont"  patinás tábláját.


2007-07-08

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Csak egy üdítőért szaladtam el



Egy megrázó hír:

„Egyelőre ismeretlen okból meghalt Nagy György, a köztévé legendás műsorvezetője, olyan műsorok arca, mint az Ablak, A Reggel, a Naprakész, a Szabadság tér 17, a Hol-Mi?, a Főtér vagy a Rocklexikon - jelentették be a rokonok a Facebookon.”

Amikor még a 90-es években, az Ablak adásait nézve megkedveltem Nagy Györgyöt, nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy személyesen is kapcsolatba kerüljek vele, mivel munkámnál fogva gyakran találkoztam és beszélgettem hazai filmekben és TV csatornákon szereplő ismert személyiségekkel. Álmomban sem számíthattam viszont arra, hogy őt családi szálakon keresztül ismerem meg.

2010-ben jártam először „Földim” – második feleségem – szüleinek csókakői aprócska birtokán.
Akkoriban kérdezte – sajnos azóta szintén eltávozott apósom –, hogy ismerem-e a TV-s Nagy Gyurit? Elmondtam neki, hogy taxisként anno sokat megfordultam a Szabadság téri székházban, és napi kapcsolatba kerültem az ott dolgozó hírességekkel, sőt egyikkel-másikkal remekül el is beszélgettem egy-egy hajnali beszállítás, vagy késői hazamenetel alkalmával, de speciel a Nagy Gyurit nem ismerem személyesen. Apósom erre felcsillanó szemmel azt felelte, hogy pár évvel ezelőtt még fürödni is átmehettem volna hozzá, mivel a szomszéd telek eredetileg az övé volt, és a négy kis unokával gyakran jártak át lubickolni a kerti nagymedencébe. Most viszont, hogy már új tulajdonosa van a szomszéd ingatlannak, Gyuriék nemrég telefonáltak, hogy lejönnének kicsit szétnézni és vendégeskedni ­– trécselni, emlékezni a régi szép időkre, amikor még az ő lányuk is apró gyerek volt és együtt zsibongott, pancsolt és labdázott a népes gyerekcsapat.

10843603075?profile=original Akkoriban még jobban ráértem, és havonta felkerestük a szép fekvésű, Vértes oldalában álló, a Balaton irányába, valamint a Bakonyra néző telken 30-éve, „betonyp ” technológiával épült örök panorámás házikót. Amit tudtam helyrehoztam az elhanyagolt épületen, és határozottan gondozásba vettem a telket. Lett is látszatja, mivel egyszerre annyi gallyat és sövényvesszőt vágtam le, hogy teherautót kellett felfogadni az elszállításhoz.
Előfordult később is, hogy a mama felreppentette a hírt: jönnek a Gyuriék a Csókakői Várnapokra és meglátogatnak bennünket! Ilyenkor gyorsan rendet vágtunk Földimmel a birtokon, és alaposan kitakarítottuk az imitt-amott rosszul illeszkedő lapokból összerakott kis házat. Sajnálatunkra azonban ezek a találkozások valamiért utólag le lettek mondva.
Szóval Nagy Gyuri és családja hiába volt vissza-visszatérő beszédtéma (a mama mindig úgy mesélte a naggyuris  híreket, mintha régi barátomról lenne szó) és hiába találkoztam a csókai kis házban időről-időre a még Gyuriéktól kapott tárgyakkal, feliratos ajándék bögrékkel, a személyes megismerkedés elmaradt. 


Aztán mintha mégiscsak megérett volna rá az idő, a véletlen kézzelfogható közelségbe irányított bennünket. Ez a találkozás 2011. június 5-én, az Ünnepi Könyvhét budapesti eseménysorozata alatt, a Vörösmarty tér forgatagában történt.
Jómagam, mint irodalmi portál szerkesztő, önfeledten fotóztam az asztaloknál dedikáló, iszogató-diskuráló szerzőket, böngésztem az új felhozatalt és méregettem a konténerek közt kígyózó színes olvasótömeget. Egyszerre csak Földim hirtelen kézrándítására lettem figyelmes, aki ahhoz az asztalhoz húzott, ahol Nagy Gyuri dedikálta kötetét: Magyarország apróbetűs története. – A honfoglalástól napjainkig.

10843603262?profile=original Földim leült Gyuri mellé és beszélgetésbe elegyedtek, én pedig készítettem néhány felvételt. Közben a tömegben váratlanul felfedeztem egyik vidéki portáltagunkat, akivel épp egy online interjú elkészítésén munkálkodtunk. Szóltam Gabinak, hogy kapás van – és megígérve Gyurinak, hogy nemsokára visszajövünk – portáltagunk és kiadójának vezetője nyomába eredtünk a tömegben. Már csak a kiadó konténere előtt értük utol őket, ahol megbeszéltünk néhány, a készülőfélben lévő interjúval kapcsolatos részletet és természetesen készítettem számos képet is illusztráció gyanánt.
Mire visszaértünk Gyuri asztalához, sajnos már elment, így csupán ennyire nyúlt személyes kapcsolatunk.

 Másnap Földim hátszelében bízva bejelöltem Gyurit a Facebookon, és ő kis gondolkodás után vissza is igazolt. Lelkesedésem az irodalom és a fényképezés iránt akkoriban olyan mértékű volt, hogy azonnal elküldtem neki az általam készített képeket a Facsén és felvetettem egy portálunkon megjelenő – szokás szerint 13+1 kérdésre választ adó – interjú elkészítésének lehetőségét. Úgy terveztem, hogy ezt az interjút nem én, hanem valamikori szomszédja, Földim és szerkesztőtársam, Gabi készítette volna el.
A válaszra várva lassan cammogtak a napok, és egyre fogyott a reményem, hogy a 4 Dimenzió Online portál felületén valaha is megjelenjen egy Nagy Gyuri interjú. Néha rákattintottam Gyuri Facebook oldalára és szinte választ szuggerálva bámultam. Egyszerre csak valamiféle kisülésszerű felismerés csípett belém: már nem tartoztam a Gyuri ismerősei közé.
Természetesen úgy véltem, ez csak valami fatális félreértés lehet és rövidesen újra bejelöltem, de az állapotunk 6 éven keresztül, és most már sajnos örökre így maradt: „ISMERŐSNEK JELÖLTED.”


Névnapomon, telefonon köszöntött a mama, és még mielőtt észlelhettük volna a neten, közölte velünk a lesújtó hírt: hiába tűnt felgyógyultnak a Gyuri és hiába rendezkedett be hosszú életre, László napon váratlanul elhunyt.                                                                              
Sosem fogom már megtudni, hogy anno miért hagyta el olyan hirtelen a dedikáló asztalát az Ünnepi Könyvhéten, hiszen nem váltotta senki. Az asztal visszaérkezésünkkor ott állt üresen a tér közepén, és még csak egy cetli sem volt rajta: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri”.

Sosem tudom már meg, hogy valójában miért mondta le rendre a csókakői vendégeskedést. Csupán annyit hallottam, hogy tartott a radikális jobboldali párt dominanciájától, és hogy ezzel a helyi körülménnyel ő nem kompromittáltathatja magát. De hogy konkrétan velem – politizálást kerülő irodalmárral – szemben mitől óvakodhatott, miért száműzött néhány napon belül FB ismerősei köréből, és hogy miért nem fogadott életében vissza, azt már sohasem fogom megtudni.

Nagy Gyuri elment, és végleg bennem felejtett néhány szúrós kérdőjelet. Mennyivel jobb lenne, ha legalább most hagyott volna egy cetlit: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri.” .

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Mintha még itt ülnél


10843601077?profile=original
Mintha két bóbiskolás közt még most is emlegetnéd, amint apró gyerekként
Budakeszin egyedül szánkózol és beleborulsz a sáros, hókásás latyakba,
később a Wesselényi utcai ház emeletén izgatottan töltöd magadba az új miliőt,
majd elszakadt leventeként addig bolyongsz a Dunántúl szétbombázott útjain,
amíg az osztrák határon túl a nyomorúságos fogság korlátai meg nem állítanak.

Mintha még most is a háború utáni rövid időszak számodra meghatározó, titokzatos
romantikáján merengenél, és mosolyognál az első spicces hazatéréseden, ahogy
beejted a kulcsod a csatornarácson, és a házmesternek adod a zsebedben lelt süteményt,
mintha még most is hallanám, ahogy éles hangon, színpadiasan artikulálva nevetsz,
felpolcolt, fájdalmas ízületű lábad megrándul, pocakodon a ruha reszketve megremeg.

Csókakőn, a szikrázó Tejút alatt, mintha még most is számolnád unokáiddal az elhúzó repülőgépeket,
a műholdakat és a hullócsillagokat, feljegyezve az észlelésért járó forintokat, mintha érezném, milyen erősen
kapaszkodsz az utadba eső tárgyakba, amikor billegve bicegsz a mosdó felé, mintha látnám az előszobában
szétfröccsenő fekete véredet, ahogy keserves köhögéssel felbuggyan belőled, mintha kórházi ágyadban még
most is azt latolgatnád, hogy hazamégy – egy utolsó körre beülsz kopott autódba, és végigjárod a bakancslistád.

Mintha még itt ülnél. Üres helyedet tapogatom a kanapén, ahol kiteknősödött a kárpitozás.

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Ötvenhét villanás


10843599694?profile=original
(57. születésnapomra)



Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.

Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,
a leghízelgőbb toposz is üres csanak,
bár konok elmékben az igaz szó veszély,
a való halkan kacag, mint csörgedő patak.

Kínos kedvetlenség, jeges döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.

Ma az időtlenség képzete tart velem,
utamon nyár karol, ősz bora nem űz,
kedvesem szelíden szorítja meg kezem
pillantása árnyas, akár a kerti fűz.

Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek, ­
s lemondó mosollyal magára mered.

Egyszer csend lesz, béke és nyugalom,
ráérünk a létezésről társalogni talán.
Mikor körbenézünk Keleten s Nyugaton ­–
hagyunk néhány betűt a költészet falán.



2014. 08. 20.

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Vízállás jelentés

10843600474?profile=original


Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.

Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – tenger,
sirám görbül száján, elhagyta a kacaj.

Kérdik még tőlem: hogyan barátom?
Közöld a vízállást, nyomjad a hírt!
Tüskésen szólok, de néha belátom,
csordogál létem, csak egóm blazírt.

A hűsítő folyóban lelkesen pancsolok
parton hangszóró ver, kalapál az éter,
tarkómon dübögnek száraz hangoszlopok:
a mai vízállás – ötvenhat centiméter.

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Valahol Európában

10843597899?profile=original


Dühödt, rikoltó szélben őrizem a sáncom,
felmutatva bátran, hogy még megvagyok,
sároznak, kennek, rút szennyel dobálnak,
részegen-vadul köpdösnek linkóci léhajok.

Nincsen védvonal, nincs tisztes szövetség,
néhány rozzant közvitéz motyogja senyén:
hol a nemes győzelem, hol a beígért siker?
Csak jegeces latyak, s mocsok az enyém?

Nem téved felém egy balga szanitéc sem,
nem jut már élelem, nincs egy végső golyó,
bakancsom talpa – papír – rég szétmállott,
lerombolt légváram elmossa a folyó.

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Kórterem


Mottó:
"Kígyónak lábsót, madaraknak fogsort.
Diktál a beteg, írja a doktor.
Beszél majd az utókor, kiről?
Hahahaha Doktor Bubóról."

10843596490?profile=originalFekszem az ágyamon. Elvégeztem többször minden gyakorlatot, amit a gyógytornász reggel bemutatott, és szorgalmi feladatként kirótt. Tagjaimban lomhán terpeszkedik a kíméletlen fájdalom. Nyakizmaimat megfeszítve tompán meredek előre. Kényszeredetten figyelem a festék marsi felszínét, rücskös felpattogzódását lábujjam felett, az öreg ágyvason. Vakrozsda tengerszemek pislognak vissza rám egykedvűen.

A fal mellett sorakozó keskeny lemezszekrényekről azt gondolom, hogy nem igazán illenek egy kórterembe. Talán száz méterrel fentebb, a rózsadombi vadászok jó hasznukat vennék fegyvertárolóként. Persze az is lehet, náluk voltak régebben rendszeresítve, amíg be nem jöttek a szigorúbb fegyvertartási előírások.
A szekrény melletti dohányzóasztal valamiért vonzza a tekintetemet. Az egyik lába nemes egyszerűséggel oszlik, mint a kerti fák tuskója. Még a kipergő törmelék is mellette van. Akár egy kitúrt hangyaboly eső után – legalábbis innen úgy tűnik.10843597262?profile=original
Az asztalhoz egy kiszolgált, favázas, műbőr huzatú klubfotel tartozik, ami jellegében – nekem – ugyancsak vadászos. Már pereg is előttem az ötvenes évek filmje, ahogy benne feszít egy pocakos, pufajkás vadász elvtárs – halinacsizmás lábát feltéve a kis asztalkára –, és bőszen eregeti a Csongor szivar trágyaszagú füstjét.

A valamikor hófehér műbőrrel borított apró stoki az ágy előtt árválkodik. Felületén a repedés már-már művészi intarzia. A bevonat alatt a szivacs mélységes Grand Canyonja sejlik fel, ami messzire vivő gondolatokat indít el bennem.
Ágyam mellett, a fehér éjjeliszekrény fiókján és lemezajtaján remekül mutatnak a méregzöld, lelógó műanyag gombok. A szekrényke egyébként remekül passzol az ágy vasához: szintén festékhiányban szenved, és a vakrozsda ugyanúgy kacsingat rajta.
10843597656?profile=originalA fali csempe szétszórt lyukai mintha a világháborús belövések emlékét őriznék, annyi helyen furkáltak már ezt-azt a csúnyán felrakott, megsárgult kerámiára. A felcsavarozott dolgok azonban az idők folyamán szőrén-szálán eltűntek. A meglévő, de már erősen fityegő törülközőtartóra most még nem lehet semmit sem teríteni, mert lecsúszik róla. – Ígérem, meg fogom húzni a felfogatást, ha szerzek egy szerszámot.
A padló apró mettlachi burkolata új korában sem lehetett valami megkapó látvány, hát még így hatvan év után. Imitt-amott repedések, kisebb-nagyobb kagylós törések teszik igazán patinássá.
A többszörösen repedt mosdókagyló felett egy krómozott kézmosószer adagoló csillan meg teljesen kiemelkedve a környezetétől. Próbálok kiszedni belőle valamit – hátha köpni fog –, de üres, poros, akár Miska bácsi levelesládája az utóbbi időben.
A megvakulás irányába tartó, hiányos felfogatású tükör mellett két kis széf áll ki a falból. Ezeknek a páncélosoknak nem tudni, hol lehet a kulcsa, így aztán csak arra jók, hogy a beteg lefejelje őket egy óvatlan pillanatban. A megráncosodott, három sárga és két piros alma azonban remekül mutat a tetejükön.
A széfek alá egy házirend van – stílusosan – gézzel felkötve. Az írás a következővel kezdődik:  „A felvételhez hozza magával:”
– Korrekt ugye? Sétál a szomorkás reumás beteg a rakparton, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felugrik a harmadikra (ami tkp. második, csak a liftben van félrevezetően jelezve), hogy hadd nézzem már, milyen leleteket is kell hoznom, ha ne adj’ isten ide kerülnék.
Leírják ebben a doksiban kendőzetlenül azt is, hogy evőeszköz, bögre, WC-papír, törölköző, hálóruha, köntös papucs nem jár idebenn. Hiába, no – ez az intézmény nem a várbeli Hilton szálló.
Arról is tájékoztatnak – a miheztartás végett –, hogyha megrongálnám pl. a hatvanéves asztal oszló lábát, azt mindenképp meg kell térítenem. Ez engem valamiért a tick-tack bumm! játékra emlékeztet. Elvégre valakinél magától is fel fog robbanni az asztalka. Attól függ csak – mint a játékban –, hogy az ember milyen sokat görcsöl mellette az élet nagy kérdésein.

10843597694?profile=originalA szobában durva meleg van – izomból fűtenek. Az ágy mellett húzódó cső annyira forró, hogy álmában sem szabad elfelejteni a betegnek, különben megégeti a hátsóját. Úgy nyolcvan fokos víz kering benne. A radiátor szelepe talán már ötven éve berohadt, a fűtés ezáltal nem szabályozható. Szobatársam gyűlöli a meleget, így akkurátusan nyitva tartja az ablakot tenyérnyire, néha még annál is jobban. Az egyik oldalam izzad a csőnél, a másik viszont hideg, mint a decemberi éjszaka. Nem is csoda, hogy második kórházi napomon rosszabbul vagyok, mint felvételkor.

A puklis, táskás festésű plafonon a neonvilágítás egész csinos, csak a festők rendesen összekenték legutóbb – úgy húsz éve. Azóta sem ért rá senki megtakarítani. Majd talán a következő felújításnál, abban az esetben, ha festés után le lesz cserélve az armatúra.
A sarokban a kuka duzzogva hallgat. Meg akartam reparálni, de igencsak besértődött. Azt sziszegte foghegyről: „már vagy öt éve elromlott a lábpedálom, most mért piszkálod?”.
10843597487?profile=originalA kórterem ajtózárából kilógó csavart fogpiszkálókkal beszorítottam, már csak azért is, hogy a fiatal doki ne azt csavargassa állandóan, ha benéz hozzánk.
De valami ultramodernt is megemlítek: a hangtechnika teljesen meglepett. Megszólalt egy Mézga Aladár adóvevőjére hasonlító kütyü az ajtónál. Éva nővér utasítását simán, áthallás nélkül vettem benne. Megkért, hogy beszélgessek vele az ágyam melletti kagylón keresztül. Hát ez szuper! Lehet, hogy ezen a csúcskészüléken keresztül teleportál le a vizsgálatra?

A folyosón várakozáson felül ragyog az idejétmúlt linóleum mindenütt. Úgy fénylik, mint a felújított műjégpálya a ligetben, bár valamivel több helyen van megfoltozva. Elcsoszogok rajta az egyetlen férfi WC-ig. Látom, van ám itt két erős ajtó is, de egyik sem csukódik rendesen. A zárszerkezet és az ajtófélfa között legalább négyujjnyi rés tátong, így a rögzítést egy kilincsre kötött madzag segítségével lehet megoldani. A zsinórt belül egy speciálisan meghajlított csavarhoz szükséges kötni. Az illemhely belülről… azt inkább hagyjuk. Körbepucolom a kagylót és az ülőkét alul-felül – nem probléma. A gond inkább az, hogy itt sem tud elmélyülten relaxálni az ember. Alig ülök le, már hallom is, hogy valaki idegesen rángatja a zsinórt, és mogorván reklamál a folyosón:
- Mi tarthat ennyi ideig, talán hozzam a ricinust?
Nem szeretnék vitatkozni, gyorsan elvégzem a dolgom, és duzzogva befordulok kézmosásra a szomszéd helyiségbe. A higiénia fontos – halljuk néha az eü. tájékoztatókban... Nos, nem mindenütt persze, mivel itt a kézmosó adagoló teljesen száraz, ki tudja mióta fogyhatott ki belőle a fertőtlenítő hatású folyadék.
Megborzongok, a hideg megcsípi a vizes bőrömet. A fürdő ajtaja és az ablak egész nap tárva-nyitva, mégis büdös van benn. Aki zuhanyozni próbál, annak mindenképpen ki kell várnia, míg a bagószaggal kevert decemberi hideg lovagiasan távozik.

- Hogy rohan itt bámészkodás közben az idő? Irány gyorsan ebédelni! Hopika… a lift már megint beszorult a félemeleten. Lopva nézem a várakozó, járókeretes és mankós betegeket. Kényszeredetten mosolyognak, akár a vigyorgóban.
- Te is nevetsz most – ugye? Légy szíves ne tedd! Még kerülhetsz hasonló körülmények közé paraszolvenciafüggő,  megélhetési járulékfizetőként. Azért bizony! Semmi esetre sem az egymást követő, szakértő, felelős kormányok  gazdálkodásának, és a helyi, lezsírozott „béna kacsák” következetlen sipákolásának köszönhetően.

10843597086?profile=original– Tudod… valahol azért mégiscsak van némi bizsergető érzés ebben az egész kórházasdiban. Ha mélyen belegondolsz, végig libabőrös lesz a karod, hisz mégsem hagynak egyedül szenvedni a nyavalyáddal. Hosszas várakoztatás után (ha kinézik belőled, hogy jattolni fogsz) végül csak összekvártélyoznak sorstársaiddal. Másfelől azonban sértődéssel vegyes aggállyal tölthet el, hogy a norvég tömeggyilkosnak – Breiviknek – három csillaggal jobb panzió dukál, pedig ugyanolyan európai betegek vagytok mindketten.




                                                                                                                                             (Ezen a képen Breivik börtöncellája látható.)

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Mutáció?

10843595492?profile=original


Mottó (idézet barátom leveléből):  "Most  meg azt kérdezzük magunktól:  miért van az, hogy
- a  gyerekeknek nincs lelkiismeretük,
-  miért nem tudják, mi a jó és mi a rossz,
- és  miért nem zavarja őket, ha idegeneket ölnek, akár osztálytársaikat, vagy önmagukat?

Valószínű, ha hosszan és elég keményen elgondolkodunk ezeken, lehet, hogy végül is rájönnénk. Úgy vélem, nagy része van ebben, annak, hogy AZT ARATJUK, AMIT  ELVETÜNK".

Kedves Barátom!

Így van ez - bizony. Egyre több emberből hiányzik a lelkiismeret. Nem tudja sajnos számtalan társuk megkülönböztetni a jó dolgokat a rosszaktól. Ezért is válhat esetenként némely vita parttalanná.
Amikor a szemenszedett hazugságok már nagyobb súllyal szerepelnek egy-egy felvetésben, mint az alapigazságok, olyankor léket kap a morál. Így aztán nem is csoda, ha egyre mélyebbre süllyedünk a kifulladásig tartó, elkeseredett vitákban, meddő csatározásokban.
No, persze az emberiséget mindig is megkísértette a viszály, a háború, a csalás, a csúsztatás, a cselszövés, a trükkös kampány, a pillanatnyi előnyszerzés és a ravasz kapzsiság szelleme. Nem mindegy azonban, hogy e rút szellemek által hurcolt romboló, káros (kóros) tulajdonságokat milyen mértékben engedjük magunkba szivárogni.

Bíznunk kell abban, hogy mindannyiunk környezetében előbb-utóbb helyükre billennek a valós értékek, az igazság mellett a bizalom stabil tőkesúllyá válik, és irányt vesztett, szédelgő hajónk belátható időn belül egyensúlyra lel.
Addig azonban még szükségünk van némi munícióra, fel kell hordanunk a régi magvakat a hajóderékból! Figyelemmel válogassunk ezekből a porlepte pakkokból, hiszen - hiába is tagadnánk - tárolt készletünk jó része is az ártó intrikát, a talpnyaló szervilizmust és a beteges gonoszságot elfedő, nyájas eufemizmussal van génkezelve.

Karácsony felé közeledve reményt, nyugalmat, békességet és egészséges harmóniát kívánok neked:

László

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Ötvenöt dúlt nyár


10843596869?profile=original


Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.

Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én-atom –
dagadt kézfejem tüskéit elképedve tépem,
a tűztövis marását pilledten pátyolgatom.

Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból bámész barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elillan az élet, végül így is, úgy is itt hagy.

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Öreg barátom panasza


10843595074?profile=original


Hiába ömlik rám szófüzér,
tetőmön koppannak szavak,
mint nyári viharban a jég –
verdesi fejem az öntudat.

Sérül a testem – már zúg, zörög,
szépségem kopik, az idő harap,
eremben talmi gőg sündörög –
vonyít bennem egy rút alak.

Amint a vénség leteper,
menekül messze a humor,
kimért merevség kelepel,
s önfejű vádakat kohol.

Nem szeret senki – úgy hiszem,
elfogytak a karoló kezek,
kert végén kushad a szerelem –
nem nyaldos elvakart sebet.

Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

A legszebb nyúl a halpiacon



 
%25C3%259Cnnepi%2BK%25C3%25B6nyvh%25C3%25A9t%2B2011%2B183.JPGAz idei Ünnepi Könyvhét forgatagát valószínűleg nem élveztük volna kedves Földimmel, ha Békéscsabáról felutazó arany Erikánkat nem akarjuk meglátogatni valamelyik standon.
Erika sajnos súlyos beteg, bár rajta nem látszik – ahogy írta –, ugyanolyan vidám, beszédes, amilyennek megszokhattuk az évek folyamán, amióta egyre rendszertelenebbül találkozgatunk.
Megüzentem pedig neki, hogy első az egészség, és csak közvetlen utána következik a könyveladás, de ő semmiképp sem akarta lemondani programjait.
Rajtam – ahogy szondázgatom magam – jobban felfedezhetők a több mint két hete tartó fejfájás nyomai, hiába vettem be indulás előtt dupla adag gyógyszert. Amikor a gyógyteák már nem segítenek, az ember mindenre képes, hogy visszaszorítsa borzalmas, hullámzóan erősödő, nyilalló, nyomó, gyötrő, és hisztéria felé kergető fájdalmait.  Olyankor már nem számít az egészséges életmód, egyik méregre veszi be a másikat, csakhogy megszabaduljon a kíntól, vagy legalább időlegesen fellélegezhessen.

Ez a kéthetes fejfájás tortúra most „hab a tortán” nálam. Régóta tartó ízületi problémáim megtetézése, szinte abszurd kiteljesedése.
No, de kérdezhetnők: manapság ki van jól? Beteg a nagytesó – az EU, eladósodott a nagybátyó – az USA, rosszul vannak a sógorok (ők főleg magyar bankjaik profitjáért aggódnak), beteg az ország, betegek a politikusok, a közgazdászok, a jogászok, betegek az emberek. Szóval néhány spekulánson és útonállón kívül kevesen vagyunk jó bőrben.
Gyötrő gondolataink közepette talán be is kúszhat a képbe néhány elmosódott kérdőjel: kinek áll érdekében mindez, ki áll a folyamatok mögött? Ki gombolyítja a szálakat? Már egész biztosan nem a Moirák a végzet irányítói. Az emberi élet fonalát szövő, gombolyító, illetve elvágó három istennőt valószínűleg eltetette láb alól a titokzatos Bilderberg-csoport, akik rendszeresen a G8-ak tanácskozásai előtt üléseznek zárt ajtók mögött, szigorú titoktartás közepette.
Talán a gyógyszergyárak, a jótékony bankok, az élelmiszer-adalékkészítők, a környezetszennyezők, a káros sugárzáskibocsájtók nyisszantják el idő előtt azt a vékony zsineget, ami a valósághoz köt bennünket.  Az álarcok, logók, szervezetek mögött – persze – ugyanolyan – hús-vér – emberek rejtőznek, mint mi, csak ők a bankjegyerdőtől nem látják az élő fát, így aztán gyakran kaszabolják maguk alatt is az ágakat.
A demokráciát féltők megvizsgálhatnák eme csoporttevékenységek mindegyikét, és panaszra mehetnének eredményeikkel, grafikonjaikkal az EU-hoz vagy az amerikai Népszavához.
Mégiscsak furcsa, hogy amíg a kispályás magyar trafiktörvényre maga Angela Merkel is intő ujjat mutat, addig mások világra szóló dolgokról titokban dönthetnek mindenféle kontroll nélkül.

konyvpiac.JPG?width=200No, de menjünk csak vissza a halpiacra, vagyis a könyvvásárba!
Földim tavaly óta már elfelejtette, hogy merre van a belváros, úgyhogy, ha nem fogom a kezét, elmegy Halmajugrára. A Duna-parti parkolóhelyek ugyanúgy le vannak zárva, mint tavaly, pedig az idén nem volt semmiféle csúcstalálkozó, talán a “A Good Day to Die Hard” című film forgatása miatt kellett az összes megállási lehetőséget időlegesen (csak néhány napra) megszüntetni.
Az akadémia parkolóból elindulva – ahol szinte sci-fibe illő módon találtunk egy helyet – Földim majdnem berántott a Zrínyi utcába. Először úgy véltem, lőnek a filmesek, de látva párom tétova arckifejezését, rájöttem: elvétette, merre van a Vörösmarty tér.

%25C3%259Cnnepi%2BK%25C3%25B6nyvh%25C3%25A9t%2B2011%2B030.JPG?width=200&profile=RESIZE_400xA téren a megszokott kép fogadott: Barakkdizájnú alumínium bódék zátonyai között csordogáló, anyagilag szemlátomást meglékelt uszadék-tömeg. A kis sziget-asztalkáknál pedig feszült figyelemmel lesben álló költő-író cápák.
A környékbeli kávézók teraszán elnyújtózó jómódú turisták látványosságként, amolyan a szociológiai tanulmányként figyelik az imitt-amott feltorlódó hangulatmentes, egykedvű tömeget. A főleg külföldi teraszvendégek között azért sólyomszemmel kiszúrtam a mély-szegénység és a svájci frank gengszterizmus néhány költő-író áldozatát is. Ők ugyanolyan jól dőltek hátra az árnyékban, mint a külföldi turisták – sőt némelyikük az ötödik ser után még jobban.

halpiac_2.JPGErikánk után kutatva, indiánokba botlottunk, akik nagyon barátságosan viselkedtek, és teljesen ingyen ki akartak festeni bennünket, amit persze nem hagytunk. Kikértük magunknak, már korunkra való tekintettel is. Teli a város amúgy is indiánokkal – Bartók indiánokkal. Honnan van erre ennyi pénz? Úton-útfélen, villamoson, buszon, óriás és törpeplakáton, egyszóval mindenütt csak a szomorúszemű Bartókok figyelnek indián pártában.
Valakinek jó forrás a könyvkiadás ma is, mert nyilvánvaló, hogy csak a rendkívül nagy árréssel, vagy nagy tömegben, olcsón előállítható anyagokból készülő termékeket forgalmazók tudnak bőkezűen reklámozni. Egy kisvállalkozó vagy egy szerző biztosan nem képes ilyesmire. Persze, ahogy hallom, némelyik kiadó 4-6 %-ot csepegtet a szerzőnek, a termék igazi tulajdonosának. Ennél még az ásványvíz felszínre hozatala is többe kerül… Pedig hát az sem aprócska buli.

Gondolataimból a térre kisvasútként bekígyózó népes spanyol társaság gitárral kísért mutatványa zökkent ki. Az előadók a tér negyedéig érnek, amikor lelkesedésük elfogy. Érezhetően lelombozódnak az érdektelenség láttán.
Hát persze, ilyen a magyar mentalitás. Félrefordított fejek, rosszalló homlokráncolások, maguknak való gondolatok. Ti – bohóc spanyolok – inkább zajongjatok otthon tekintetek.
Itt nem biztat senkit senki, mint a meccseken a kemény mag: szurkoljon (tapsoljon) mindenki!
Egyébként is mire ez az indokolatlan jókedv, amikor beteg a spanyol bankrendszer is? Feltőkésítésre szorul, mint a miénk már néhányszor, hogy utána  a betéti kamatok 5-6 szorosával újra sarcolgassa a minden mindegy alapon rászorulókat.

Földim szakértelemmel fejti meg az információs bódénál, hol dedikál most Erikánk, és magabiztosan kalauzol arrafelé. Ez már nem az én pályám. Vásárokban, üzletekben, parkolóházakban, jellegtelen környezetben nem ismerem ki magam.

%25C3%259Cnnepi%2BK%25C3%25B6nyvh%25C3%25A9t%2B2011%2B012.JPG?width=200Erikánk éppen egy kislánynak ír a könyvébe. Mögé állunk, nem zavarjuk addig. Kicsomagolom a rózsát, amit hoztunk, és türelmesen várakozunk.
Nagy öröm látni vidáman kedves barátosnénkat, rendesen körbe is puszilgatjuk egymást.
Én valószínűleg többet panaszkodom, mint ő, de ezt konkrétan nem tudom megítélni – hasonlóan, mint néhány elfuserált kérdést a nemzeti konzultációban. Lehet persze, hogy némely alattomos betegség nem fáj annyira, mint egy erős középfülgyulladás. Ezzel együtt remélem, mindkettőnk sorsa jobbra fordul.
Most jut eszembe: nem kérdeztem, hogy használja-e a gyógynövény pakolásokat és a gyógyteákat… Fontos lett volna pedig.

A pavilon homlokzatára, ahol Erika dedikált, két név volt írva. Rögtön kikövetkeztettem: felesbe vették ki. Meg is kérdeztem a régi ismerőst, az immáron kétkötetes írót:
– Mennyi a bérleti díj?
– Százhuszonezer a fele – közli enyhe szájhúzással a velem egykorú férfi.
– És mennyien hoztatok ki könyvet a régi csapatból? – firtatom, miközben lapozgatom az egyik prózáját.
– Gyere, nézd meg a választékot a pulton! – terelget a lehajtott ablakborítás felé.
Mustrálgatom… hát nem sok, talán nyolc-kilenc szerző kötetei vannak közszemlére téve. E kötetek egy részét már láttam egy éve, két éve, három éve is, tehát nem vadonatújak.
Szemet szúrnak az árak: 2000, 2100 Ft-ról leárazva 890, 1000 Ft-ra. Nem mehet annyira jól a bolt.

Beszélgetésbe kezdünk a könyvkiadásról, a szerzői munkáról, a szerkesztésről, a borítókészítésről. Kiderül, egy valamirevaló, 200 oldalas kötet 1000 Ft-ba kerül tetemes, saját előkészítési munkával is. Eddig sem teljesen laza fejtartással figyelem a 890 Ft-os akciós kötetárakat, de ezután a gyógyszertől kicsit merev fejem valamicskét berezonálhatott, ahogy belegondoltam:
– 1000 Ft egy 200-oldalas puhafedelű nyomtatása – nem semmi. Néhány helyen látom, kosárban kínálnak 500 Ft-os átlagos kiadványokat, és 1000-ért a nagy alakú, képekkel tömött, méregdrágán legyártott gyönyörűségeket.

%25C3%259Cnnepi%2BK%25C3%25B6nyvh%25C3%25A9t%2B2011%2B214.JPG?width=200&profile=RESIZE_400x– Sajnos, ez van – feleli a régi alkotótárs.
  – És te írogatsz-e még? - kérdezik szinte egyszerre.
– Egyre kevesebbet – válaszolom elmélázva. – A 4 Dimenzió portál dolgai lekötik az energiámat (nekem nincsenek ilyen remek adminjaim mint ti – nézek végig a férfin és a mellette tüsténkedő, épp egy potenciális vevőt babusgató, szintén régi ismerős írónőn), másrészt Földim webáruházait tartom karban, és próbálom jó pozícióba tolni a Google találatai között.
– Milyen áruházzal foglalkoztok? – kérdezi a tőlem néhány évvel fiatalabb írónő.
– Méteráru – függöny, dekoranyag, ágytakaró, díszpárnák… ilyesmi.  Nem akartam emlegetni a Kép és Könyv webáruházat, amit sajnos minden igyekezetem, és propagálásom ellenére be kellett csukni, mivel arany Erikánkon kívül senki sem bízott meg bennünk annyira, hogy küldött volna közvetíthető könyvet vagy festményt. Nekünk pedig nincsen se eladó saját kötetünk, se festményünk. Nos, az érem fonákja, ha alapvetően olyan gondolatok játszanak az emberekben, mint amikor a róka elindul a medvéhez az ásóját elkérni…
A webáruházba invitálásra a legkedvesebb válasz az volt: „sok sikert kívánok neked!”
Hmmm… énnekem? Tkp. rajtad próbálok segíteni, neked kell a siker, ha már írtál, festettél valamit, hogy ne avasodjon rád a cucc, és ne tégy úgy, mintha remekül menne a bolt, amikor odaadnál mindent negyed áron is, csak vigyék.
Az ismerős webáruháza az persze más, oda nem csöppentünk 4 % sikerdíjat sem a működésre, fulladjon csak bele. Inkább bérlünk pavilont vagy kiállítótermet, fizetünk vendégeket, reprezentálunk, teszünk mindenhová mindenfelé a kenőcsöt, és elmeséljük, hogy (erőn fölül) a legnagyobbak között áruljuk a portékánkat, és miénk a legszebb nyúl a halpiacon.

%25C3%259Cnnepi%2BK%25C3%25B6nyvh%25C3%25A9t%2B2011%2B194.JPG?width=150– Szóval... te nem vágsz bele egy kötetbe? – kérdezi az írónő.
– Gondolkoztam már rajta – felelem elmélázva –, de olyan ez szerintem, mint egy weboldal készítése: hiába csinálsz egy honlapot, az égvilágon senki sem fog tudni róla. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy kis darab fekete posztóval hadonásznál a vaksötétben.
Azok könyveit kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek vagy mértékadó, sznob sarokkövek. A valóság ábrázolására törekvő, realista, nyálmentes, különálló, netán igazságkereső, szókimondó daraboknak nincs nagy piaca. Az emberek szeretik, ha megvezetik őket, sokan még most is azt hiszik, az a tökéletes demokrácia, és az igazi művészet.
No, meg nézz itt körbe! Mennyi az éhes kiadó, mennyi az eladatlan könyv, és mennyi okos ember üldögél tollal a kezében, vagy iszogatja borát, és uzsonnázik asztalkájánál. Miért kellene még pont nekem dúsítani a felhozatalt?
– Nem úgy van az! – korhol az írónő – mindenkinek ki kell írnia, ami benne van. És különben sem olyan okosak EZEK, csak fontoskodók.
– Tudnád, mennyi nagyképű van köztük  – fordul felém a régi alkotótárs is. – Elmesélek egy-két esetet… – folytatná, de kapás van, nézelődő érkezik.
  Elköszönünk a társaságtól, hisz muszáj körbenéznünk valamelyest, ha már egy évben egyszer bejöttünk a belbe, és szerencsésen parkolóhelyet is szereznünk.
Erikát biztosítjuk, hogy még meg fogjuk látogatni a másik pavilon előtt is, ahová később átköltözik.

%25C3%259Cnnepi%2BK%25C3%25B6nyvh%25C3%25A9t%2B2011%2B027.JPG?width=200&profile=RESIZE_400xKézfogás, puszi, rövid jókívánságok, aztán elvegyülünk a bámész tömegben.

A nagyszínpadon éppen vége Böjte Csaba és Keresztes Ilona beszélgetésének a szeretetről és a házasságról. Odaóvatoskodom a színpadlépcsőhöz. Olympus masinámnak nagy nehezen sikerült legyőzni a szerzetes auráját, végül készül egy-két használható fotó róla is:
  Néhány dedikáló asztal előtt meglepetést okozó, kígyózó sorok alakulnak ki.
– Mintha csak erről beszéltem volna – mutatom Földimnek. Azok könyveit kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek vagy mértékadó, sznob sarokkövek.
Csinálok jó pár képet – ilyet és olyat is, aztán továbbaraszolunk.

%25C3%259Cnnepi%2BK%25C3%25B6nyvh%25C3%25A9t%2B2011%2B179.JPG?width=200Számos celebbel az idei vásáron is összefutottunk. Nekik valószínűleg kötelezően előírt kűr kulturális arcukat is mutogatni.
  Erikán kívül másik 4 Dimenzióssal is találkozunk… majdnem, de az utolsó pillanatban, karnyújtásnyira sajnos sarkon fordul kedves barátunk, és elkígyózik az emberlabirintusban. Remélem, nem tőlem ijedt meg, de azért sebtiben mégis megfésülködöm az egyik kirakatban.
Földim ekkor már erősen kapaszkodott belém, feltörte a cipő a lábát, mivel előző nap is nagyot sétált ruhakeresés közben. Közeledik a nagyobbik lánya esküvője…
Benéztünk néhány Vörösmarty téri üzletbe is, hátha akad végre valami alkalomhoz illő, de nekem úgy tűnt itt is csupa-csupa kínai, idétlen fazonú, igénytelen holmit próbálnak elsütni svájci árakon.

fagylalt.jpg?width=200&profile=RESIZE_400xA fagylaltos pult előtt pihentünk meg, nézegettük a választékot. A fagyi legalább jól mutatott, és tavaly óta csak egy tízest drágult adagja.
– Ez termék tartja az inflációs rátát, még a Brüsszeliek is rányomhatnák a stemplit – súgtam oda Földimnek.
260 Ft egy gombi… Kérek egy mangót és egy kiwit.
– Tessék parancsolni! – fordul felénk a csinos pincérlány.
– Kérek egy mangót és egy pisztáciát… vagyis kiwit.
– Akkor egy mangó és egy kiwi legyen? – kérdez vissza a pincérlány.
– Igen – válaszolom – egy mangó, egy kiwi és egy pisztácia.
Földim is három gombócot választ.
– Huh, micsoda fényűzés! – máris túllőttünk portálunk ajánlott éves támogatásán, fejenként több mint 50 %-kal.

%25C3%259Cnnepi%2BK%25C3%25B6nyvh%25C3%25A9t%2B2011%2B285.JPG?width=150

Visszaballagunk még Erikához és Lacihoz egy pillanatra elbúcsúzni, minden jót kívánni, amennyire csak lehet ebben a kiszámíthatatlan helyzetben, utána azonban szedjük a lábunkat, mivel Földim már fázik – jócskán lehűlt a levegő. A Széchenyi térre érve a Gresham terasz nagy képernyőjén viszont még forró a hangulat. Rutinosan kergetik a labdát a csillagászati egységekhez szoktatott játékosok, hullámzik a foci-Eb áhítatos, mámoros közönsége. Mielőtt fáradt lábbal és merev derékkal végre kiszolgált autónkba ülnénk és hazafelé vennék az irányt, még látjuk, amint a terasz elegáns vendégei gólörömükben hangos kiáltások közepette, gyerekmódon ugrálnak fel, összeölelkeznek, és egy húzásra hörpintik le a magyar minimálbért verő Dom Pérignont.


Olvass tovább…
ALAPÍTÓ

Medvegúz és Mumóka

neonhalak az akváriumban
Medvegúz legalább háromszor futotta végig az ingyenes linkajánló katalógus kultúra rovatát, de ismét szomorúan kellett konstatálnia, annak ellenére, hogy nagybetűkkel kibiggyesztették: „Visszamutató link használata során, minden esetben elfogadjuk a beküldött linket”, mégsem tették ki az ő két hete beküldött portálhivatkozását.

Medvegúz már írt a szerkesztőnek, de semmiféle visszajelzést nem kapott.
– Van ilyen – állapította meg félhangosan – néhányan hülyének nézik a partnert, csak azt bírják, ha őket tolják a szemétdomb csúcsára, ahonnan aztán semminek tűnnek az eltaposott hangyák.
Felötlött benne az is, hogy hányan küldözgetnek neki a hatalmas kék közösségi felületről ajánlásokat – a kedveled ezt-azt óhajjal egyetemben –, ám amikor ő tuszkolja át saját cuccát, simán lefordulnak róla.
– Szóval, ilyen az emberi állat; háládatlan, törtető, önző és szelektív a memóriája – tudatosította magában sokadjára.

Elkalandozott volna még ezen a szálon egy ideig, de ekkor a nappaliból felhangzott Mumóka rémült kiáltása:
– Feldobta a talpát a neon!
– A neon… a neon… a neon – próbált ráhangolódni a történtekre Medvegúz. – Mit csinált már megint az a kis lókötő?
– Gyere, intézd el, mert már a víz tetején fekszik mozdulatlan! – A kutya pedig ki akar menni, sétálgatni…
Medvegúz lesántikált a meredek falépcsőn, óvatosan helyezgetve bal lábát, mivel már megint begyulladt a talpában valami ideg.
–  A halat elintézem, a kutya viszont ma nem megy szimatkörútra. Örülök, hogy papucsban elsántikálok, még csak az kellene, hogy kimenjek az utcára – gondolta.

Az akváriumban nem csak egy neont talált hassal felfelé, hanem hármat is.
– Dögvész van, vagy a különleges, német gyártmányú, vízzavarosító haltáp buggyant meg? – Egy órája még mind a négy apróság a többivel evett. – Tényleg, hol van a negyedik, fluoreszkáló halacska?
Medvegúz felemelte baljával az akvárium tetejét, hogy jobban szétnézzen a kövek és növények mögött, de ekkor belehasított vállába a reumás fájdalom. Visszaejtette a fedelet.
– Különben sem lehetett jobban látni – nyugtázta, mivel a fényforrás elfordult. – Viszont a karom… a karom… a vállam… a karom… a vállam – ütögette végig bal felét. – Így dobjuk fel végül mindannyian a bakancsot, mint ez a három neon – morfondírozott savanyú képpel.
Egy órája még ettek ezek is, most meg már annyi nekik. Persze az állatok mások – emlékezett Medvegúz néhány olvasmányára – rajtuk vén korukban sem hatalmasodik el emberléptékűen az öregség. Küzdenek, civódnak, harcolnak az élelemért, aztán egyszer csak váratlanul felbuknak és kész.

– Szerencsére itt van nekem Mumóka – borzongott bele a gondolatba – közösen öregszünk, támogatjuk egymást, és soha nem esszük el egymás elől a kaját.
Szomorú képet vágva húzta le a WC-ben a neonokat, és kényszeredetten még visszaült az akvárium elé. Gyanakodva nézegette a harcsákat és a két algaevőt, akik már napok óta ki sem mozdultak a barlangjukból, csak néha lehetett a farkukat észrevenni, ahogy odabenn lavíroztak.
– A negyedik halacskát felfalhatták ezek a haramia kannibálok – azért olyan tunyák. – Jól behalóztak, most meg punnyadnak a barlangjukban. Vadállatok… vadállatok… hullaevők!

– Gyere ebédelni! – jutott el tudatáig Mumóka hangja.
– Oksa, csak még egyet gyászolok – válaszolt Medvegúz lehangoltan. – Így dobjuk fel egyszer mi is a bakancsot, így valahogy, mint a neonok. Karácsony tájt lettek volna még csak kétévesek...

Medvegúz beleszimatolt az illatos gyümölcslevesbe, és megelégedettem mosolygott Mumókára:
– Ezt a leves talán még a fájós vállamat is gyógyítja, te Mumó!
– Hát, ha azt nem is, de az orrodat mindenképp tisztítja – csapta le a magas labdát az asszony.
Medvegúznak füléig nyúlott a szája:
– Ezért jó, hogy itt vagyunk mi egymásnak Mumókám, együtt vénülünk, együtt kacagunk, és a rakott krumpliból sem esszük ki egymás elől a húsvétról maradt, harmadáig kék, csinos szeletekre vagdalt tojást.

Olvass tovább…