Anno

Akkorra már nagyon rosszul volt. Az orvosok be se akartak engedni hozzá, mondván, hogy nem szabad kifárasztani. De ő valahogy meglátott a haldoklókat elkerítő paraván függönyének résén át, és csontra sorvadt keze intésében még maradt annyi erő, hogy megvétózza az egészségügyi személyzet személytelen jóakaratát.
Rám mosolygott, már ha mosolynak lehet nevezni azt, mikor valaki nagy erőfeszítéssel széthúzza pengevékony ajkát. Ám szeme élt, jobban, mint valaha.

– Jó, hogy itt vagy. Gondoltam rád

Bár a spaletták még be voltak húzva, riglizve, az öreg szeme úgy pattant fel hajnali négykor, mint a régimódi kakukkos órákon az időjelző madárka ajtaja.
Egy percig várt még, hogy az ébredéskor mindig rátörő heves szívverés megcsituljon, aztán óvatosan felhajtotta a tükrös huzatú, pehellyel jól megtömött parasztdunnát és kiült az ágy szélére. A széttaposott, kényelmes bőrpapucs szinte magától csusszant fel a lábára.
A szobában még sötét volt, csak az éjjeliszekrény tetején levő üvegtálca szélén