tűnődésemből felrezzenek
mert falon át harsognak vad zenék
alattunk a földszint három bében
dzsesszt hallgat épp az új nemzedék
kornétok recsegnek és pisztonok
a részeg ritmus füstként imbolyog
néha elaltat, oly ravaszul monoton
mikor nem szól a B-tenor szaxofon
aztán rázendít újból a kórus
ami csak kifér a rézcsövön
dübörög, omlik, összedől minden
jaj, nem marad itt már kő kövön
aztán mégis csak összeáll valami
ami immár homogén szövet
felfénylik két fekete arc
két pokolból jött követ…
vokál
vers (7)
Kékbe borult égbolt,
Sok színes virág,
Megolvadt hótömeg,
Ébredő világ,
Tavasz, te tavasz,
Hadd köszöntselek.
Megígért megváltó,
Megtörtént csoda,
Megújult élet,
Lelkek udvara,
Tavasz, te tavasz,
Hadd köszöntselek.
Csobogó patak,
Összefont áradat,
Zöldellő mezők,
Hullámzó tavak,
Tavasz , te tavasz,
Hadd köszöntselek.
Megfogant élet,
Báránya a világnak,
Feláldoznak téged,
Mert tavaszt imádnak,
Tavasz, te tavasz,
Hadd köszöntselek.
Hitehagyott ember,
A Napba réved,
Játszik a sugár,
Az ígért
a lemezen lesercegett a blues
róla közben lekerült a szoknya
tudtam, szíve csak a pénzemhez húz,
legyen neve Líz, vagy akár Szonja ;
látszott, a szakmáját már szívből unja...
szeme körüljárt, mint óvatos hiúz
a pénz ki volt készítve az asztalon
ő Szűz Mária képét nézte a falon...
párás szemét elfutotta a könny
de aztán úrrá lett arcán a közöny
és mindegy volt ki vagyok, kié a kéz
csak legyek ha lehet mihamarabb kész...
nem volt az egészben semmi személyes
a végén a kicsikart kéj is oly sek
Hideg vér sem csörgedez már,
Megkeményedett szívünk nem pumpál eret,
Magába szívó sár borít be mindent,
A megóvó gondoskodás nem nyert teret,
Csak a számító semmittevés várja,
Rablott pénzén ülve, számolva azt,
Hogy az új szél felszárítsa a sarat,
S közben a halál értékeket pusztítva
Nap mint nap röhögve rajtunk arat,
Vak vedlett varjak csípik ki a földből
A jövőnek vetett értékes magot,
S még madárijesztő sincs, ki elriassza,
A roskatag, összeomló csűrben
Pankr
széltől kócolt fűcsomóban
mint kis bogár ha botladoz
dús hajadnak szétdúlt sűrűjében
tétova ujjam még ott motoz
de tűnik az emlék lelassul a kéz
csak e hajdísz ami téged idéz
lassan csordogáló életidőmben
sósízű csöpp a csókízű méz
az eső már elállt,
óvatos fény csillan
a nedves köveken
olvasást mímelve
ülök a padon
s a magányos peronon
várom, hogy megjöjjön
a megkésett szerelem
hogy ideér egyáltalán
ma, holnap, holnapután?
sajnos azt nem tudhatom
ez most a legfőbb bajom
a legfőbb bajom nekem
- magamban dúdolgatom -
sajog a hátam, fáj a fenekem
ezen az ócska padon
csalókán csillog a fényreflex
zörren újságlap, zacskós keksz
- utolját válogatom -
ezen a kemény padon
összehúzom magam
és a kabá
Ülök kerti padomon, csendben.
Megritkult lombsátor résein át
dől rám a koraőszi fény.
Kezemben – mint mostanában sokszor –
vörös bőrbe kötött Jókai regény.
Olvasok. Hajam újból ében,
az arcom sima, hófehér.
Kicsi a kert, de énköröttem
lüktet az idő és tágul a tér.
Jókai regényhős vagyok újra.
Fekete gyémántok után kutatok.
Orcátlan arszlánokkal
vívok kártyacsatákat,
hajnalonként meg párbajozok.
Dús delnők dőlnek karjaimba
míg lassan kihuny a koraőszi fény.
Hűvösödik, ideje bemennem.
Megvár a
