Anno

Ülök kerti padomon, csendben.
Megritkult lombsátor résein át
dől rám a koraőszi fény.
Kezemben – mint mostanában sokszor –
vörös bőrbe kötött Jókai regény.
Olvasok. Hajam újból ében,
az arcom sima, hófehér.
Kicsi a kert, de énköröttem
lüktet az idő és tágul a tér.

Jókai regényhős vagyok újra.
Fekete gyémántok után kutatok.
Orcátlan arszlánokkal
vívok kártyacsatákat,
hajnalonként meg párbajozok.
Dús delnők dőlnek karjaimba
míg lassan kihuny a koraőszi fény.
Hűvösödik, ideje bemennem.
Megvár a

Bár a spaletták még be voltak húzva, riglizve, az öreg szeme úgy pattant fel hajnali négykor, mint a régimódi kakukkos órákon az időjelző madárka ajtaja.
Egy percig várt még, hogy az ébredéskor mindig rátörő heves szívverés megcsituljon, aztán óvatosan felhajtotta a tükrös huzatú, pehellyel jól megtömött parasztdunnát és kiült az ágy szélére. A széttaposott, kényelmes bőrpapucs szinte magától csusszant fel a lábára.
A szobában még sötét volt, csak az éjjeliszekrény tetején levő üvegtálca szélén

a lemezen lesercegett a blues
róla közben lekerült a szoknya
tudtam, szíve csak a pénzemhez húz,
legyen neve Líz, vagy akár Szonja ;
látszott, a szakmáját már szívből unja...
szeme körüljárt, mint óvatos hiúz

a pénz ki volt készítve az asztalon
ő Szűz Mária képét nézte a falon...
párás szemét elfutotta a könny
de aztán úrrá lett arcán a közöny
és mindegy volt ki vagyok, kié a kéz
csak legyek ha lehet mihamarabb kész...

nem volt az egészben semmi személyes
a végén a kicsikart kéj is oly sek

2010 januari valogatas

2010 marciusi valogatas

Hideg vér sem csörgedez már,
Megkeményedett szívünk nem pumpál eret,

Magába szívó sár borít be mindent,
A megóvó gondoskodás nem nyert teret,

Csak a számító semmittevés várja,
Rablott pénzén ülve, számolva azt,
Hogy az új szél felszárítsa a sarat,

S közben a halál értékeket pusztítva
Nap mint nap röhögve rajtunk arat,

Vak vedlett varjak csípik ki a földből
A jövőnek vetett értékes magot,
S még madárijesztő sincs, ki elriassza,

A roskatag, összeomló csűrben
Pankr

Nagyon szeret engem a gazda. Mit is kezdenék nélküle? Gondoskodik rólam, majdnem minden második-harmadik sötétség után, miután a sárga világos pöttyöket és nagy sárga etető tálat nézegettem, gyönyörködöm bennük és énekelek nekik, ad ennem.
Vigyáz rám. Nekem adta ezt a gyönyörű, biztonságos, zárt hátsó udvart, ahonnan kicsit unalmas, hogy nem látok ki, de biztonságban vagyok. Ő óv és véd engem. Úgy szeret, hogy még lánccal is idekötött, hogy megóvjon. Tény, hogy ezt nem értem pontosan, de ő olya

Kacska ágon dalnok ül,
nádon levél hegedül,
cinke lánynak nyitni kék,
felhőt húzó csacska szél
átbukdácsol vállamon.

Tócsából kelt hajnalon
Nap nevet, én hallgatom.
Kukák közt egy macska áll,
párját várva rám talál
vödrömet, ha ürítem.

Felderíti kedvemet
Avas-délen keltetett
avar-kotró rigó pár,
ha egy kissé odébb áll
amint lábamat szedem.

Városi busz nyikorog,
tompa szemmel rám morog,
fény belóg az ablakon,
elringat, és én hagyom:
simítsa tekintetem.

az eső már elállt,
óvatos fény csillan
a nedves köveken
olvasást mímelve
ülök a padon
s a magányos peronon
várom, hogy megjöjjön
a megkésett szerelem

hogy ideér egyáltalán
ma, holnap, holnapután?
sajnos azt nem tudhatom
ez most a legfőbb bajom

a legfőbb bajom nekem
- magamban dúdolgatom -
sajog a hátam, fáj a fenekem
ezen az ócska padon

csalókán csillog a fényreflex
zörren újságlap, zacskós keksz
- utolját válogatom -
ezen a kemény padon

összehúzom magam
és a kabá

- Vannak ugyan, akikben kételyeket támasztott az, hogy a két hónapja még a sziveszteri ügetőverseny nagy esélyesének kikiáltott Meggyvermut nagy csalódást okozott az előkészítő versenyen elért szerény eredményével, és most inkább a kitűnő formát mutató Mandulát, a rádi ménes üdvöskéjét favorizálják, más szakértők szerint viszont még korántsem kell az előző évben még „Az Év Ügetőlova” címet kivívó sötétpej kanca sanszait eltemetni… - kongott a szinte üres kórteremben a turf újság cikkét kissé uno

tűnődésemből felrezzenek
mert falon át harsognak vad zenék
alattunk a földszint három bében
dzsesszt hallgat épp az új nemzedék
kornétok recsegnek és pisztonok
a részeg ritmus füstként imbolyog
néha elaltat, oly ravaszul monoton
mikor nem szól a B-tenor szaxofon
aztán rázendít újból a kórus
ami csak kifér a rézcsövön
dübörög, omlik, összedől minden
jaj, nem marad itt már kő kövön
aztán mégis csak összeáll valami
ami immár homogén szövet
felfénylik két fekete arc
két pokolból jött követ…
vokál

Csend gomolyog ködként a víz felett
cserfes száját befogja a hullám,
nagy ritkán elhaló csobbanás hallik;
csöndből gyúrt pamacsok serege hull rám.
Vagy tán csak a fekete nyárfa az,
a ködben nyújtózó androgűn kamasz,
ki vattába csomagolt magcsomókat
ágáról tétován tovaereszt?
A tövistől gyötört fejét félrehajtó Krisztus
nem bólint; némán áll az útmenti kereszt.
Választ én senkitől, rég nem kapok…
hallgat a part, a víz, én is hallgatok.

Bakancsok cuppognak a partmenti sárban
lemondó legyintés

Nem megyek sehová.
Ülök, bámulok magam elé, lábam keresztbe vetve, már zsibbad.
A füst, a hagyományoknak megfelelően mellközépig ér, bár most pipa, nem cigaretta.
Ha kihűl majd, ugyanolyan bűzös lesz ez is.
Szellőzetni kellene, de nincs kedvem ahhoz sem, hogy felálljak.
Nézem a furcsa, kékes arabeszkeket, ahogy lebegnek a levegőben, megremegve a mécsesek fényében.
Válaszokat keresek, napok óta. Válaszokat, miértekre.
Miért vagyok kedvetlen, miért érzem szürkének, nyomasztónak a napokat és éjjele

Akkorra már nagyon rosszul volt. Az orvosok be se akartak engedni hozzá, mondván, hogy nem szabad kifárasztani. De ő valahogy meglátott a haldoklókat elkerítő paraván függönyének résén át, és csontra sorvadt keze intésében még maradt annyi erő, hogy megvétózza az egészségügyi személyzet személytelen jóakaratát.
Rám mosolygott, már ha mosolynak lehet nevezni azt, mikor valaki nagy erőfeszítéssel széthúzza pengevékony ajkát. Ám szeme élt, jobban, mint valaha.

– Jó, hogy itt vagy. Gondoltam rád