Anno

A levegő hideg mint egy pohár abszint.
Türkiz csíkok tarkítják a mályvaszínt.
Titokzatos fények égnek a víz felett.
A nap lebukóban; lángol a feszület.

Az aranyozott Krisztus vadul izzik,
mint megszállott szemekben a mánia;
reflektorfény söpör rajta végig
- a bánya felől jön a kései Scania.
Millió darabban hozza
a Csák-hegy összetört testét.
Dübörgése szétzúzza a csendet,
a későőszi, Duna-parti estét.

Ballagok a járdán kedvetlenül,
szívemre novemberi köd települ.
Els

Kopasz gallyat úsztat a folyó,
csúszkál rajta lassú napsugár,
bokrok tövén elakad a szó,
könnye csordul, fázik a határ.

Kertem léce közt benéz a tél,
ősz bicegve, szemlesütve jár.
Néhanapján elkerülhetném,
rám terül a köd, s arcomba váj.

Szürkeségbe nyúl a hóka kéz,
fény órája megszámoltatott,
kőszobor a gyertyalángba néz,
imádkoznak öregasszonyok.

Folyó tükrén hasal el az est,
bokrok tövén elakad a szó,
didereg, az ablakon beles
felhők mögül sápadtan a Hold

Az idén nyáron nekem
nem hullámzott a tenger,
nem hallottam morajlani,
nem láttam, hogy hal el
benne aranylón a Nap,
a kis fehér fodrocskákat
szaladni a partra,
és hogy az óriás hullámok
hogyan tajtékzanak,
miként törik meg erejük
a parti sziklák alatt,
s mégis miféle őserő rombolja
örökké az óriás sziklafalat,
nem láttam, hogyan siklanak
a fehér vitorlák és a nagy hajók,
hogyan árulják portékáikat a halászok ,
s mellette a gyümölcsöt az anyók,
mézédes bort sem ittam,

Már megivott öt körte-kört
mikor vadul, váratlanul kitört
kitekert strófáiból az értelem;
a galaxis új színkörre váltott
és az ő vállára csillagpor szitált,
időtlenül és mégis hirtelen.
Már nem számított senkinek,
hogy mennyire elhízott;
borostás, csapzott, részeg,
talán foga sincs…
Éreztük: a végtelenre nyíló ajtón
ő az egyetlen, félbetört kilincs.

Felhő fekszik
félúton keresztbe
dús völgy, szikár
sziklacsúcs között.
Ködben botorkálva,
utakat tévesztve,
csoszogva, csúszva
küszködök, jövök...

Ködben, felhőben
fuldokolván, úszva
kékfehér falon áttörök;
kettétört köveken,
gyökéren gyilkolódva
csak jövök felfelé,
csak jövök, jövök..

Nem én vagyok
az első, se utolsó
e zarándoklat
örökkén örök.
Csobbanó test zuhan
a jéghideg folyóba,
véle minden bánat
és kihunyt örömök.

galambok gubbasztanak
csöndben csüggedők
egyre többen és többen
a télközeli döbbenetben
megtelnek velük
a párától csillogó
nyirkos templomtetők
haldokló lakótelepek
és rozsdatemetők

néha szárnyrakapnak
seregestül és a tollas
forgatag az ónos égbe lendül
tán azt hiszik ők
hogy ért búzamezők
várják őket szőkén
és szelíden
vagy a szomszéd téren
egy új assisi szent
csak nékik prédikál?

Ó, szárnyas patkányai
szörnyű városunknak
hol összeérnek lassan
a lakó- és szeméttelep

A Küküllő mentén járok
anyám szíve hajt előre,
évek óta nincs már velünk,
kivittük a temetőbe.

Lába nyomát érzem , látom,
a szeme az én világom,
fogom kezét, amint mutat,
ahogy jelöli az utat.

A Küküllő mentén járok,
hegyet, erdőt, fákat látok,
amelyeket Ő is látott,
kövön járva úgy imádott.

S ma a nyomába én szállok,
kőre állva én kiáltok,
lelke ott jár, álmodozva,
itt hagyva e szép országot.

A Küküllő mentén járok,
szeretem e szép világot,
kőről kőre lépve járok,