Mint az utolsó tétova gyűrű
a pocsolyába dobott kő körül,
melyet könnyű kéz pöccintett oda,
halványul el egy árva gondolat.
Az est kinéz a ház mögül,
árnyékba lép a gyönge fagy,
kémények füstje útra ül,
szemem sarkában könnyet hagy.
Tolvaj szél lebben, száz mogorva,
éhes varjúnak hangját hozza.
Bokoraljban feltúrt vizes hóban
térdre hull a bíbor alkonyat.
