Publicisztika

Akkoriban Angyalföldön laktam, a Rákos-patakhoz közel.
Nagyon szerettem azt a régi házat. Volt az udvar végében egy farakás, még az előző lakó hagyta ott.
A rakás alatt élt Geri, a görény. A sötétbarna bundájú, fehér pofájú, maszkos bandita.
Eleinte csak nyújtott nyakkal, messziről méregetett és visszahúzódott, ha közelebb mentem a tanyájához. Egy-két hónap múlva viszont annyira összehaverkodtunk, hogy elfogadta tőlem a felkínált kaját. Előbújt rejtekéből, és ha kissé óvatosan is, de már a kezemből evett.

Apró tepertőkkel csalogattam minél kintebb a hasábok közül, s végül csak pici rezzenéssel vette észre, hogy evés közben a kezemhez ért.

Fél év múlva bemerészkedett a lakásba, és a fotelból figyelte velem együtt a TV-t, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne egy görény számára.

Abban az évben szanálták a régi házunkat.
Kiköltözés közben megfeledkeztem Geriről, és mire visszamentem, a rászorulók már széthordták tanyáját, a farakást.
Bántott, hogy nem gondoskodtam róla, elvihettem volna magammal a Váci úti panelbe.
De hát késő bánat, Gerinek lőttek – annyi, volt-nincs. Igazán hiányzott.

Azon a héten még kétszer mentem vissza, de már dózeroltak, túrtak szét mindent. Kezdődött az építkezés, a görény meg nem bírja az erős zajt.

Talán három hét is eltelhetett, egy deres, késő őszi reggel vacogva melegítettem az autót a parkolóban, amikor furcsa csúszó, kaparó hangot hallottam az ajtóborításon.
Leengedtem az ablakot, s abban a pillanatban Geri ugrott az ölembe. Kutyát, vagy macskát nem láttam még így örülni, mint a görény tette.
Megtalált, én pedig soha többé nem feledkeztem meg róla, mesteri tanyát készítettem neki a balkonon.

Sajnos Geri már a múlté, ám ma reggel – a kocsiban ülve és elmélázva – újra eszembe jutott:
Gerit és fajtársait hívjuk görénynek, pedig mennyivel ragaszkodóbbak, hálásabbak tudnak lenni, mint némelyik ember...

2008. január 13.