Szájhősök (részlet)

 
10943756860?profile=RESIZE_400xRészlet a most megjelenő könyvemből.
 
Ne vegyétek reklámnak, mert senkinek nem adok belőle, mindet én fogom elolvasni. :)
 
 A borító Sebestyén Hedvig karcolata.
 
Elfekvő XVII. rész
 
(Egy kupleráj dolgos hétköznapjai) 
 
 
 
Létező személyekkel és megtörtént eseményekkel való bármilyen hasonlóság nélkülöz minden alaptalanságot.
Színhely: Románia, Sepsiszentgyörgy és környéke.
Idő: a kilencvenes évek vége.
A forradalom utáni röpke tíz év alatt rengeteget fejlődött a szolgáltatóipar. Eme bájos kisváros is jeleskedett az idevonzott turisták teljes körű kiszolgálásában. Természetes férfiigények szó szerinti kielégítése céljából lakályos kupleráj nyílt. És ahogy a szocializmusban kezdődtek a propagandaszólamok, itt is lehet így kezdeni a történetet. Akkor hát, kezdődjön így.
Ma már dolgozó népünk egyszerű gyermekei is megengedhetik maguknak, hogy kuplerájba vigyék a kosztpénzt. Mi is megtehettük. Csak mi a szállásköltségünket vittük oda.
A történet eleje nem is olyan fontos, de azért vázolom. Magasságos főnökünk így szólt hozzánk:
– Srácok, Romániába kellene menni egy papírgyár számítógép-hálózatát kiépíteni és beüzemelni. Idő van rá elég. Bepakoltok, és reggel indultok. Járt már valaki közületek Romániában?
– Én voltam, legalább húszszor – mondom –, sőt, ami azt illeti, ’87-ben örökre kitiltottak onnét.
– Ez jó ajánlólevél – mondja. – Milyen pénzük van?
– Játék.
– Hogyhogy?
– Szart sem ér.
– Akkor mi kell?
– Elnökök arcképe. Abraham Lincolntól Michael Jacksonig, sok szimpatikus grafika.
A lényeg az, hogy kiénekeltem a főnök zsebéből ezer dollárt. Kipengette.
Kicsit bizalmatlanok voltunk a dollárral szemben, így rögtön ki is próbáltunk egy ötvenest. Remekül működött. Egyszerű fekete mágia volt. Papírból folyadékot csináltunk, és piszkosul berúgtunk. Na, ja, érthető, az utazási láz.
Négyen voltunk. Négy szakember. Három sofőr, meg én, mint tolmács.
Mindig hasznos, ha valaki ismeri a nyelvet a határon onnan is.
Én kiválóan tudtam, és ők is jól beszéltek magyarul.
Másnap hajnalban, ahogy terveztük, nem indultunk el. Délután sem. Minek? Az első éjszaka árát már megittuk. Túl vagyunk rajta. Összehangoltuk a mobilokat. Egyszerre kapcsoltuk ki. Majd azt mondjuk, Romániában naponta csak egyszer van térerő. Ez igaz is. Mindig van, sőt jobb is, mint itthon, de ezt csak később vettük észre. A főnök soha. Ő csak a számlát vette észre.
Harmadnap este váratlanul elindultunk. Hipp, hopp, és már ott is voltunk. Szóval, tizennégy óra árkon-bokron.
Délelőtt érkeztünk meg.
Irány a bank, mert egy darab játékpénzünk sincsen. Száz dollárt akarunk beváltani. A nő, bár érti a magyar szót, nem szólal meg magyarul. Románul magyarázza, hogy csak húszat tud beváltani. Odaadom a húszast. És csak ömlik belőle a román szó, abba sem akarja hagyni. Elkéri az útlevelemet. Jegyzetel belőle, majd végre kitölti a papírt. Elém tolja, és mutogatja, hogy írjam alá. Gyöngybetűkkel ráírom: „a kurva anyád”, és visszatolom. Elakad a lélegzete, és fizet. Született tolmács vagyok.
Az utcán megtudakoljuk, hol váltanak még be dollárt. Egyöntetűen a piacot ajánlják. Odakocsikázunk. Kiszállunk a zsibvásárban. Hirtelen megszőkült a kolléga. Az ajtót gondosan becsapja. A kulccsal együtt, és persze a tartalék kulccsal is. Ahogy illik: télen a jégoldó a kesztyűtartóban.
Én vagyok a tolmács, nekem kell intézkedni. Megállok a piac sarkán, és elkiáltom magam:
– Húszezer lejben (300.- Ft) fogadok, hogy senki nem tudja kinyitni a kocsit kulcs nélkül!
Néhányan rámozdulnak a dologra. Gondolom, gyakorló kocsifeltörők, de persze Daciában utaznak. Ez meg Mazda. Kiválasztom a legrosszarcúbbat. Nem volt könnyű.
– Te – mondom –, te nyerted meg a projektet, nekiláthatsz.
Elővarázsol a zsebeiből egy fűrészlapot és egy kalapácsot. Nekilát tökölni vele. Rossz nézni a technikáját.
Megunom a vacakolását.
– Add már ide, bazmeg, azt a kalapácsot… gyalázatos, amit te művelsz. Kiveszem a kezéből, és ugyanazzal a lendülettel be is ütöm vele a pillangóablakot. Benyúlok, és kinyitom az ajtót. Ezalatt a másik kollégám, aki nem tudott a kulcsmizériáról, beül a túloldalról. Ott nyitva volt.
Az emberünk meg csak ácsorog.
– Mi van, öreg? – kérdezem.
– A pénz – nyögi ki.
– Te hülye vagy – mondom én –, nem látod, milyen bajt csinált az a kurva kalapácsod, és még van pofád pénzt is kérni?
De most már munkára, mert a pénzt át kellene váltani. Visszamegyek a kikiáltóhelyemre. Felteszem a kérdést.
– Emberek, van valakinek dollárja?
Csak sóhajokat hallani. De jó lenne, ha lenne, és ilyenek.
– Na, nekem van – mondom – eladó dollárom.
Elém lép egy húsz év körüli, rosszarcú kölyök.
– Én vennék maguktól – mondja.
– Mennyi kell, bankárkám? – kérdem pironkodva.
– Mennyi van?
– Elég.
Leszámolok egy százast, persze csak a saját kezembe. Mohón nyúlna érte.
– Ezt most elviszem a főnökömnek, és tíz perc múlva itt leszek a pénzzel – mondja nekem.
– Kisfiam, ilyen csak a tarka képes mesekönyvben van, én nem a lábbal akarok üzletet kötni, hanem a fejjel – vakkantok rá.
Úszott a bulija, de aztán meglepetésemre így szól:
– Jöjjenek velem, elmegyünk a főnökhöz.
Megérkezünk egy kávézóhoz. Meghitt kis helyiség. Halk beszélgetés, bévül iskolás lánykák kevergetik az italukat. Hellyel kínáljuk magunkat, meg whiskyvel. A srác az asztal mellett áll. Nem hívom meg semmire. Ez szigorúan üzleti kapcsolat. De aztán megszánom.
– Gondolom, nálatok sem szoktak munka közben inni? – kérdem.
– Néha azért igen – rebegi.
– Ez nem az az eset – mondom –, de most már lássuk a főnököt.
Némi habozás után kinyögi.
– Jöjjenek fel.
Hülyék nem vagyunk. Ketten lent maradnak a pénz nagy részével, mi meg ketten felmegyünk az emeletre. Benyitok a helyiségbe. Egy csapat kurva emeli ránk szűzies tekintetét. Puszit dobok feléjük, majd egy hatalmas szívet rajzolok a levegőbe. Ezt megértik, ebből már sejthetik, hogy nem vagyok nyeretlen kétéves. A főnök elénk jön. Megszokott éjszakai figura. Ismerős nekem, én is neki.
Hamar kiderül, hogy Pesten ugyanarra az éjszakai egyetemre jártunk. Beszédbe elegyedünk.
– Mi járatban? – kérdi.
– Munka – mondom.
– Az baj – néz szánakozva.
– Tudom – ismerem be. – Szóval, dollárt akarunk beváltani, meg, gondolom, a kollégáim elropogtatnának egy-két lányt früstökre.
Tudod, vidéki gyerekek, és most először csöppentek bele a mézesbödönbe.
Korrektül beváltja a dollárt, aztán jó szórakozást kíván.
Elmenőben megfogom a karját, és magamhoz húzom.
– Te öreg, valami orvos azért jár ide?
– Naná, mit gondolsz, azok hol kúrnak?
– Ne szórakozz velem, nekem ezekkel a srácokkal dolgoznom kell. Nehogy valami tripperbányát akassz a nyakunkba.
Rámutat két lányra.
– Azok tiszták.
Megbeszéltük.
Megérkezik a két elárvult lenti srác is. Inni kezdenek.
István kollégám már nagyon részeg. A kettő per egyes lányba beleszeretett. Valami pénzmozgást is látok. A tarifa száz dollár két órára. Istenem, ezt palira vették! Mi a fenét tud csinálni két órán keresztül? Legfeljebb, ahogy elnézem, aludni. Nem szólok bele, az ő szerelme, az ő baja.
Eltűnnek. Időnként előkerül a lány. A kollégám sehol. Majd egy óra múlva részeg vigyorral megérkezik.
Csóválom a fejem, de nem szólok. Két órát fizetett ki. Ömlik belőle a szó. Csak mesél, mesél, és mesél. Hogy milyen aranyos ez a kislány, egy igazi tündér, és ártatlanka. Képzeljük el, hogy olyan szégyellős a lelkem, hogy még a lámpát sem engedte felgyújtani, és ragaszkodott ahhoz, hogy csak hátulról.
Na hiszen. Ez hülye.
– Figyelj, te marha – mondom neki. – Van fogalmad róla, hogy kit keféltél meg?
– Miért? – kérdi részeg-bambán.
– Hogy miért? Hát azért, bazmeg, mert amíg te fent kefélted a csajt, addig az itt volt lent. Egyáltalán biztos vagy benne, hogy lány volt? – kérdem csak úgy, beszaratásképpen.
Rápillantok az órájára. Elröppent az idő. Talán túlságosan is. Neki valami angyal átállította az óráját a helyi időre. Plusz egy óra. Magyarul: plusz ötven dollár. Megmérgelődöm, és intek a kettő per egyes lánynak.
– Cafi, ide gyere!
A lány hozzám sompolyog. Nyújtom a kezem.
– Az ötvenest!
– Miért?
– Mert átbasztad a barátomat, és elállítottad az óráját. Egy órát lecsaltál a fuvarból. Az engem nem érdekel, hogy ki volt vele, de te ideadod az ötvenest.
A bűntudat szemernyi jele nélkül beleejti az ötvenest a kezembe.
– Most pedig odatipegsz a pulthoz, hozol egy üveg whiskyt a pénzedből, és iszunk a magyar–román barátságra.
Elmegy és hozza.
Körbepillantok, és látom, pezseg az élet. István kollégám, aki az előbb még buzgón mesélte élményeit, édesdeden alszik. Feri és Laci, egymásba öntve bátorságot, győzködik a kettő per kettes kurvát.
Feri érdekes ember. És nagyon gátlásos. Mikor valaki idegennel beszél, nemegyszer előfordul, hogy dadogni kezd. Soha nem fog dűlőre jutni a csajjal. Nagyon úgy néz ki, hogy ma szűzen érkezik haza. Hacsak valami csoda nem történik. Laci húsz év körüli srác, igen sekélyes szókinccsel. Kíváncsian figyelem, mit hoznak össze ketten a hölgyeménnyel. Két kispályás. Valami azért mozdulni látszik. Feri heves integetésbe kezd felém. Odaballagok. A lány rám mosolyog. Ez pokoli volt. Hiányzik a négy metszőfoga. Ez ám a munkatárs. A srácoknak szólniuk sem kell, sejtem már, hogy mit akarnak tőle.
– Baj van? – kérdem.
– T-t-t-tamás, elkelne egy kis segítség – dadogja Feri.
– Ketten már elegen vagytok egy éhes szájra – mondom vigyorogva.
– Á, nem, d-d-d-dehogy, nem erről van szó. K-k-k-kérdezem a hölgyet, h-h-h-hogy mennyiért vállal egy o-o-o-orális szexet, d-d-d-de ezt nem érti.
– Mi meg nem tudjuk elmagyarázni neki – segít be Laci.
– Csak erről van szó? Mi sem egyszerűbb – és a lányhoz fordulok.
– Figyelj csak, nemtudomhogyhívnak. Mennyiért kapod be a kollégám farkát?
– Ötven dollár – mondja.
– Ne vadulj – nézek rá szigorúan –, annyiért már én is.
De csak köti az ebet a karóhoz.
A srácok közben súgnak-búgnak, majd Laci előáll a farbával.
– Kérd meg a főnököt, hogy ennyiért kettőnket rendezzen le a csaj. Az úgy már baráti ár.
– Felebaráti – mondom.
Bemegyek a főnökhöz.
– Te – mondom neki –, az a retek ötven dollárért lenne szájhős, de ezt kicsit sokallják a srácok. Nem lehetne, hogy ennyiért mind a ketten beleférjenek?
A főnök bánatosan ingatja a fejét.
– Sajnos, fiúk, ez nem megy, mert ő a feleségem.
Melegség tölti el a szívemet. Szinte tapintható a kemény férfiból áradó szeretet a párja felé. De az asszonyról is süt, hogy olyan bújós fajta.
– Mit javasolsz, hogy a srácoknak ne állva kelljen elaludniuk?
– Itt, a benzinkútnál van két külsős munkatársnő, ők végzik az aprómunkát, vidd oda a fiúkat. Ez amolyan gyorssegély-szolgálat.
Megköszönöm, és távozom. Szólok Ferinek és Lacinak, hogy öt perc múlva jöjjenek utánam a benzinkúthoz. Addig én megtekintem a felhozatalt, mint vidékiek a vásárvárost.
Kiballagok a tetthelyre. Két igencsak ismerős lányka ácsorog az út szélén. A testvérek, Rita és Zita. Melléjük állok, és komótosan rágyújtok. Nem szólok hozzájuk, csak szívom a cigit. Még mindig olyan hülyék, mint voltak, nem ismernek meg.
– Gondolom, ti is az éjszakai buszra vártok – mondom mosolyogva.
Az egyiknek halvány értelem pislákol a csepp agyában. Lassan felismer. Összesúgnak, majd egyszerre ugranak a nyakamba mindketten.
– Tamás, mit keresel itt nálunk? – csicsergik.
– Hoztam nektek nyalókát – intek a két közeledő haverom felé.
– Milyen fajtát? – kérdik kíváncsian.
Istenem, ezek még mindig olyan sötétek!
– Milyen fajtát, milyen fajtát? – mormogom.
– Lányok, ne tegyetek korai síromba – mondom fájdalmasan, és elmagyarázom nekik a teendőt.
– Itt van a nyalóka ára – és a kezükbe nyomok egy-egy tízdollárost.
Elindulnak a srácokkal egy nem messzi zöldellő tájra.
Addig én iszom egy narancsot a kútnál. Elmerengek.
Istenem, szegény kis kurvák, hát, ők is az út szélén végezték. De ez itt már az útjuk vége. Lejön a pásztor a hegyekből gyapjas farokkal, és vele is elmennek. Már mindenkivel, és gombokért.
Lassan hajnalodik.
Érkeznek a párocskák, most már csak laza kötelékben. A srácokat elküldöm, hogy majd mindjárt utánuk megyek.
A lányok még egyszer odajönnek hozzám.
– Emlékszel, Tamás – mondják nagy szemmel –, még színházba is elvittél bennünket. Nem felejtettük ám el.
Nem, a francokat, mindent elfelejtettetek. Azért vagytok most itt.
– Menjetek haza – nyújtom feléjük a kolléganőjüktől elkobzott ötvenest. Ez kb. egy bangladesi falu éves jövedelme. – Pihenjetek egy hétig, aztán nézzetek valami állás után.
Tudom, hogy nem teszik, de nyugodtabb így a lelkiismeretem, ha van még egyáltalán.
– Na, sipirc haza – csapok a fenekükre.
Csókra nyújtják a szájukat.
– Köszönöm – mondom –, de ezt most kihagynám.
Szavazatok: 1
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Hozzászólások

  • TAG
    Keményen tolod a szöveget, hibátlan a sodrása. Értékelem a lendületes cselekményt, ez nem valamféle magába forduló, unalmas filozofálás.
    Sok sikert a kiadáshoz és a terjesztéshez!
    • És még ha tudnád, hogy életrajzi ihletésű a könyv? :)
  • ALAPÍTÓ
    Van már a fórumban egy topikunk, ahol be lehet mutatni a megjelenésre váró, vagy már kiadott köteteket. https://irodalom.tk/forum/topics/tagjaink-koetetei-antologiak Portálhírként azonban maradhat itt is, ha már idetetted.
    Nos, ahogy én érzem: nem az Angolkisasszonyok Nevelőintézete számára ajánlod a köteted. Igazi tömény, sűrű rosszaság. Biztos van piaca ennek a felhozatalnak. A borítókép is nívós, csinos. Kemény kötés.... az kéne még! :)

    Ajánlom, hogy fogalmazz meg magadról néhány sort és tedd be a biográfiához! Ez a későbbiekben minden írásod alatt megjelenik. Imádják az olvasók. Amint végére érnek a publikációnak, még elmerengenek egy darabig a szerző figuráján.
    TAGJAINK KÖTETEI, ANTOLÓGIÁK, MEGJELENÉSEK ♥
    A 4 Dimenzió Online-on publikáló tagjaink könyvei, kötetei. A könyvek rendelésének módja, és a kapcsolatfelvétel lehetőségei. Antológiák bemutatá…
    • Nem szeretnék reklámozni semmit. Mivel itt egy részt közöltem az írásomból, ezért relevánsnak tűnt megjegyezni, hogy ez egy darabja az írásomnak. Azt hiszem a biográfiához nem írok semmit, aki kíváncsi dolgozzon meg érte! :)
    • MODERÁTOR
      Biztos kerül valami fülszöveg a kötetedbe is. Nem kell titkokat elárulnod ahhoz, hogy értékes kiegészítéssel szolgálj az olvasóknak.
      Ez a szöveg egyébként már nagyon egyben van. Magad szerkeszted a kötetet?
    • Kedves Míra! Mindketten tudjuk, hogy mindenkinek a saját gyereke a legszebb, és mégis tele van a világ ronda felnőttekkel. Szerintem tilos saját könyvet megszerkeszteni. Én még a készülő novelláimra is kérek véleményt többnyire szakemberektől, de ha az nincs kéznél, akkor valami haragosomtól.
Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum