Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.
Tévelygő ember – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek nemere hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin, végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként – váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel – anyád mellén.
Hozzászólások
Elismerés és gratula!
Köszönöm szépen a figyelmed Zsanett!
Szeretem-vers!
/Az illusztráció is. :) /
Köszönöm, hogy visszalapoztál az időben, és persze a vállveregetésed is igen jól esik.
Pacsi: a szamuráj :)
Igen, a képet végre eltaláltam. Volt már e darab mellett kádban elaléló ember, homokvár, autentikus brazil, női formát ábrázoló tengerparti homokidom, stb..
A vers... hát egyesek szerint ez eddig a legjobb. Nem véletlenül tettem fel elsőként.
És egész jól illik ide nyitó darabnak ...a kép is megint jó találat! :)
cuppanyúl