Kiömlött az égre a fekete tinta,
csillagbuborékok pattannak szét rajta,
szobámban a sötét számolgatja nyáját,
kandallópárkányról lógatja a lábát.
Takarómba bújva kergetem magányom,
testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon,
rebbenő pillámon játszik már az álom,
öntudatom lebeg valósághatáron.
Függönyön imbolyog árnybalettkar tánca,
- ahogyan a szél a kinti lámpát rázza -
szellemformát ölt a sápadt fényre ránca,
szemem akaratlan alakodat látja.
Éj zenekara húz altatót fülembe,
ezernyi apró zaj egy-egy hangszer benne,
lámpavas xilofon, szélnek hegedűje,
a te hangod suttog minden hangjegyébe.
Hallgatlak és nézlek, testem egyre könnyebb,
boldog táncot járva szállunk egyre följebb,
végtelen űr inti csillagjait csendre -
rám zuhan az álom, derekad ölelve.
Hozzászólások
Remekül mutatod be a közeledést ahhoz a határhoz, amikor már a tudatalatti irányítja a víziókat. Teljesen álomszerű az egész, ám mégis harmonikus, folyamatos, fokozatos, megnyugtató. Nem véletlenül számomra ez az egyik legkedvesebb versed.
Gratula + cuppacsi!
Könnyed, átérezhető és hangulatos gondolatok. Álombaringatóan csodaszép pillanat a versed. Gratulálok.